Gödörben és mászókán
Csizmadia Tibor és az egri Gárdonyi Géza Színház teljesítette nyaktörő vállalását, előadta Márton László A nagyratörő összefoglaló című trilógiájának mindhárom részét. Két éve eljátszották A nagyratörőt, a tavalyi évadban Az állhatatlant, most pedig bemutatták A törött nádszálat is. De ha a cél a gyönyörű és izgalmas szöveg, a hatalmas történelmi jelenet- és dialógussorozat színpadképességének bizonyítása volt, akkor félő, hogy ennek inkább az ellenkezője derült ki.
A posztdramatikus színház divatja idején talán botorságnak látszhat ennek okát abban keresni, hogy a Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem uralkodását elbeszélő három rész nem három önálló dráma, hanem egyetlen hatalmas ívű történet. Közülük az első, A nagyratörő, még megáll ugyan magában is, de a másik kettő már csak folytatása az előzményeknek, csak azokkal együtt érvényesül. A főszereplő fejedelem mindinkább a háttérbe szorul, a második részben főképp a trónra törő Geszti Ferenc mozgatja az eseményeket, a harmadikban pedig maga a történelmipolitikai ármánykodás természetrajza kerül a középpontba. A lemondásra készülő vagy azzal kacérkodó Zsigmond szinte semmit sem tesz, amit mégis, arról többnyire másoktól hallunk. A megüresedő trónért való küzdelemben viszont mindenki beugrat, csőbe húz mindenkit, köztük a fejedelem is a magát törvénytelen testvérének s így jogos örökösnek képzelő Jósikát (ez az egyetlen nyílt színi akciója a darabban).
Remek farce ugyan születhetne ebből a kavargó hatalmi tülekedésből, csakhogy ennek éppen a mű legfőbb erénye, nyelvi és gondolati igényessége mond ellent. Márton László közel két évtizedes szövege szembemegy minden mai színházi divattal: amikor színpadainkon többnyire trehány és trágár beszéd leplezi le a nagy dolgok kicsinységét, ő ugyanerről shakespeare-i–schilleri emelkedettséggel szól. Ez a szép, igényes, veretes és gondolatgazdag beszéd nem leleplezi, inkább elleplezi a történet alantas ocsmányságát.
Azt a kegyetlenül groteszk, a szellemi torzságot végletekig kiélező stílust, ami a történethez talán illenék, egyedül Kaszás Gergő találja meg, csakhogy ehhez a szöveget is jelentősen módosítani kellett. A második részben biblikusan harcias próféciákat zengő, ám itt az eredetiben a jezsuiták elleni harc tisztán szellemi jellegét hangoztató Thoroczkay megkapja a heves ifjú Nagy Tamás enyhén szólva macchiavellista jellemét és tetteit, valamint a fejedelem darabvégi monológjából is megelőlegezi a boldogabb magyarságról szóló víziót – így békülékeny bölcsből gonosz vén intrikussá, semmilyen eszköztől vissza nem riadó, izgága fanatikussá alakul. Ez a roppant erős figura azonban nem az alaphangot adja meg, hanem kirí a különben igényesen kidolgozott, de eléggé érdektelenül folyó előadásból. Mészáros Máté, aki tavaly Gesztiként remekelt, most Básta szerepében tűnik ki a játszók tömegéből: kemény kézzel irányítja az aljas küzdelmet.
Csanádi Judit díszlete megidézi az első rész, A nagyratörő háztető-képét, ám ezúttal közeli kivágást, felnagyított részletet ad, a játékban sokféleképpen használható zsindelyek mély gödröt, vermet sejtetnek. Ennek határát elölről vasszerkezet jelzi, melyre néha fölmásznak a színészek, vélhetően a hosszabb és bonyolultabb beszédek unalmát elűzendő. Ezzel aztán az értelmüket is elkergetik.
Schruff Milán most is gyönyörűen hozza az ifjú fejedelem szerepében ugyanazt a színesen szeszélyes, kiszámíthatatlanul érzékeny nagy kamaszt, akit az első részben két évvel ezelőtt megismerhettünk. Csak kicsit szomorúbb lett – mint az akkor lelkesedő néző is.
