A professzor hangsúlyozza, hogy ha ma magyarul beszélünk, beszélhetünk, nem utolsósorban a nyelvünkért nagyon sokat tevő Kazinczynak, Petőfinek, Arany Jánosnak, Kemény Zsigmondnak, Jókainak és jeles társaiknak köszönhetjük. Ugyanis egy-­egy nyelv természetes fejlődése nem mindig alkalmas önmaga megtartására. A nyelveket külső hatások érik, visszaszorulhatnak és kihalhatnak. Nyelvészkörökben általános az az aggodalom, hogy a világ mai ötezer­hatezer nyelve közül – külső, „felülről érkező” segítség híján – évszázadunk végére legföljebb minden tizedik maradhat meg. A magyarra belátható időn belül nem vár ez a sors. Hiszen sokmilliónyian beszéljük, államnyelv, hatalmas kultúrája van. Hogy fennmaradjon, természetesen folyamatosan gondoznunk kell.

A kerekasztal­beszélgetés címében szereplő „veszély” kifejezésről szólva Balázs Géza főképpen a „szétfejlődést” látja fenyegetésnek. Ez ma elsősorban a határainkon kívül élők nyelvhasználatában, azon belül is a szaknyelvben észrevehető jelenség. Ugyanarra a valóságelemre, fogalomra egy szlovákiai és egy romániai magyar orvos, fizikus vagy akár társadalomtudós gyakran nem ugyanazt a szót használja. Vagy azért, mert az adott fogalommal együtt átvett angol kifejezést próbálja a maga legjobb tudása szerint anyanyelvére fordítani, vagy pedig azért, mert az angol szó szlovák, román megfelelőjével teszi meg ugyanezt. Ennek következtében magyarul sokszor nehezen, esetleg sehogy sem érti már egymást egy nagyváradi, egy kassai – ez is hozzátartozik a teljességhez – meg egy szegedi szakember. Sőt egy szegedi és egy veszprémi sem. Szakkérdésekről szólva egyre gyakrabban választják közös nyelvül az angolt – és néha akkor sem váltanak át magyarra, amikor a beszélgetés tárgya már a mindennapi élet.

A badacsonytomaji rendezvény másik kulcsszaváról, az „esélyről” kérdezve a professzor elöljáróban leszögezte, hogy a köznyelv természetesen nem maradhat meg mai állapotában, követnie kell a külvilág változásait. A maguk módján a különféle nyelvváltozatokat – a diáknyelvet, a szlenget, az internet és az SMS nyelvét, a kereskedelem és a média bulváros nyelvét – is. Hiszen a sokféle nyelvváltozat természetes folyománya egy élő nyelvnek. Mindegyikben vannak erős érzelmi elemek. Vannak stílusértékeik. Önmagukban természetesek. Gond lehet azonban az esetleg taroló hatásuk, a divatjellegük, a más nyelvi értékeket megkérdőjelező vonásuk.

És mert felgyorsultak a nyelvi változások, mindennapjainkban nemegyszer tapasztalhatók kommunikációs zavarok, szükségünk van nyelvstratégiára, tudományos alapú, a legfontosabb elveket tartalmazó iránymutatásra – amint ez jó néhány más európai és nemcsak európai országban már mindennapi gyakorlat. A nyelvhasználat dolgában, persze, nem szerencsés politikai döntéseket, büntetéssel fenyegető törvényeket hozni. A nyelv ápolása, gondozása, új elemekkel való gazdagítása elsősorban a nyelvészszakma, az iskola, a média tiszte.

A professzor reméli, hogy belátható időn belül sikerül létrehozni egy olyan bizottságot, testületet, amelyikben nyelvészek, különféle szakterületek képviselői, médiaszakemberek, s a magyar nyelv megőrzése és fejlesztése iránt elkötelezett „civilek” – különféle fórumokon és rendszeresen – ajánlásokat tennének a magyarul beszélőknek: így meg így lehetne jobban, szebben, pontosabban kifejezni gondolatainkat. Jó példák már most is vannak. A szakterminológia dolgában értékes munkát végez a Magyar Orvosi Nyelv című, évenként kétszer megjelenő kiadvány, avagy a határon túli magyar terminológiát egyeztető „Termini­program”. Ugyanígy dicséretesek a METESZ vagy a társadalmi szervezetként működő Magyar Nyelvstratégiai Kutatócsoport hasonló kezdeményezései.

Sokaknak segíthet a világhálón elérhető Magyar Nyelvi Szolgáltató Iroda. Aki nem ismeri egy­egy idegen vagy ritkán használt magyar szó pontos jelentését, nem akarja, hogy valamely gondolata leírva félreérthető legyen, bizalommal fordulhat a www.manyszi.hu szakembereihez. Az iroda 2010­ben elindítja szómagyarító programját is. De irigyelhetjük azokat az országokat, ahol ez központi és támogatott szervezetek munkájaként valósul meg.

A nyelvész elsősorban a „szétfejlődéstől” tart