Amúgy is olyan kétségbeejtően amerikanizálódott az ünnep. Nem, nem a fogyasztásra gondolok, csak a dalokra. Sehol egy Mennyből az angyal, minden lemezen a Jingle Bells, a Winter Wonderland szól, meg a Santa Claus is Coming to Town. Esetleg a Silent Night. Ami persze osztrák. Csak nagyon könnyen tudták angolosítani, már 1859-ben elkészült az énekelhető angol fordítás. Mi, magyarok, nem állunk jól, mert a jelenlegi szöveg éppen csak énekelhető, és megjegyezhetetlenül fantáziátlan.

Döbbenetesek a dátumok. A Stille Nacht szövege 1816-ban készült el, két év múlva írta meg a dallamot hozzá Franz Xaver Gruber. Napóleon még élt, még ha nem is érezte valami jól magát. Beethoven is élt. De Gruber nem volt se Napóleon, se Beethoven, kántor volt Oberndorfban, soha semmi más említésre méltó zeneművet nem alkotott meg. Nem volt mögötte tömegkommunikáció, nem kapták föl a rádiók, nem készítettek belőle videoklipet. Jogdíjat sem fizettek érte, Gruber éppen olyan közepesen szegény ördögként halt meg, mint ahogy a dal megírása előtt élt. Egyszerűen eljátszották 1818 szent karácsony éjjelén az oberndorfi templomban, aztán eljátszották másnap is, eljátszották a következő évben, aztán a szomszéd faluban is, mindig többen és többen. 1914-ben Ypres-nél ezt énekelték a német csapatok. Mire az angolok visszaénekelték ugyanazt angolul, aztán mindkét oldalon letették a fegyvert, kimásztak a lövészárkokból, kezet ráztak, megkínálták egymást a karácsonyi menüből, elszívtak együtt egy szál szivart vagy cigarettát. Másnap játszottak egy barátságos futballmeccset, harmadnap visszatértek az árokba, és tovább irtották egymást. Akkora csoda nincs, hogy egyetlen dal ép észre térítse a világot. De majdnem.

Döbbenetesek a dátumok, mert bizonyos értelemben a Stille Nacht fiatalabbnak tűnik a 9. szimfóniánál. Akármennyire próbálják agyonhasználni az utóbbit, az mégis érezhető, hogy csaknem kétszáz éve íródott. A Csendes éj viszont, hiába van benne némi osztrák népzenei íz, mégis időtlen, kortalan, helytől független. Ha Mahalia Jackson énekli, akkor olyan, mint egy eredeti spirituálé, a Wiener Sänger knaben úgy adja elő, mint egy gyermekdalt, José Carreras úgy, mint egy opera áriát (igaz, nem valami jól sikerült operaáriát), Diana Krall úgy, mint egy jazz standardet, Hermann Prey úgy, mint valami mézes műdalt. Nem az történik, hogy a dal ledob magáról minden idegen stílust, hanem éppen ellenkezőleg, fölvesz bármit, minden változatban hiteles. Annyira egyszerű a dallam, vagy talán annyira kézenfekvő, hogy tényleg az emberiség közös kincsének tekinthető. De hogy miért Franz Xaver Gruber találta meg ezt a kincset, arra nincs magyarázat. Az utókor mindenesetre nem hálátlan. Bár azóta lebontották az oberndorfi templomot, egy kis kápolnát építettek a Stille Nacht emlékére; aki képes egy dal előtt tisztelegni, ellátogathat oda.

Ha mégis el akarjuk kerülni az angol nyelvű karácsonyt, majdnem ugyanennyit kell visszamennünk az időben, ha nem is Gruberig, de Liszt Ferencig. És minél messzebbre megyünk vissza, annál tisztább az ünnep. Annál kevesebb az ajándék, a Télapó, a piros, annál több az arany, az angyal, a gyerek. Majdnem mindegy, mit hallgat az ember, az alap a Messiás vagy a Karácsonyi oratórium. Az előbbinek persze csak az eleje kapcsolódik az ünnephez, viszont ez is angolul van. Az utóbbi nem igazi oratórium, voltaképpen hat kantátát illesztettek egymás után, és mindegyik kantáta önálló egész, bevezetéssel és lezárással, még az is oda van írva, hogy melyik kantáta karácsony melyik napjára való, jól be lehet osztani. Ínyenceknek ott egy szép Alessandro Scarlatti-kantáta. Egyébként is meglepő, hogy az egész karácsonyi muzsikálásból mennyire kivonják magukat az olaszok. Még az ínyencebbek megpróbálkozhatnak a Harmonia caelestis megfelelő részleteivel, ez nem irodalom, viszont Eszterházy Pál hercegtől való, vagy legalábbis az ő neve alatt adták ki. Aki nem bírja az énekhangot, annak még mindig van megoldás, Corelli Karácsonyi concertója. Corelli legismertebb műve alig különbözik a többi concertójától, csak a címében van benne, hogy karácsony éjszakájára készült, és az utolsó tétele, a Pastorale, szelíden ringató, bájos dallam, férfiasan lehet merengeni fölötte, hogy megint eltelt egy év, vagy azon, hogy a sikeres címadás mennyit adhat hozzá egy mű utóéletéhez.

Van egy titkos tipp is, én gimnazistaként hallottam az énektanáromtól, örülök, hogy továbbadhatom. Liszt: Christus oratórium. Ugyanaz a helyzet vele, mint a Messiással, csak az eleje használható karácsonyi célzattal, de az csodálatos. Kényelmes tempóban kezdődik, aztán épp a karácsonyi résznél elkapja a romantikus hevület, fenomenális, ahogy a tenorista elkiabálja magát, hogy Gloria, de valahogy vissza tud szelídülni, és a háromkirályok vonulásával ér véget a karácsonyi szakasz. Mire eddig elérünk, úgyis letelik a boldog tizenkét nap, és újra azt hallgathatunk, ami jólesik.