A kortárs német irodalom csodagyerekének nevezett harmincnégy éves szerző tisztában van vele, sokan szeretnék azt hinni, hogy Richter az alteregója. Pedig nem az. A világ fölmérése című történelmi bestsellerrel 2005-ben berobbant „sztárt” bevallása szerint sokkal jobban izgatják a kitalált Richter körül felbukkanó emberek, akik azt remélik, szerepelni fognak a képzeletbeli író következő művében.

Daniel Kehlmann: Gyűlölettel vegyes szerelemben élek a mobillal

Amikor a német sajtóban jó egy évvel ezelőtt megszellőztették, Kehlmann új regényének címe a Ruhm, vagyis Hírnév lesz, több glosszaíró azt találgatta, vajon mi történt a „zsenivel”, tényleg megbolondult, vagy csak a fejébe szállt a dicsőség. A címet eredetileg (ön)paródiának szánta a mozirajongó, főleg Luis Buñuel és Stanley Kubrick filmjeiért rajongó író, aki tisztában van vele, a hírnévből felettébb kímélő adagolásban részesül. A bulvársajtó paparazzói nem követik minden lépését, tévés személyiségekkel vagy színészekkel ellentétben el tud merülni az ismeretlenségben. A Hírnév első pillantásra novelláknak tűnő, valójában regényszerűen egymáshoz kapcsolódó történetei Kehlmann szerint az eltűnésről és a felejtésről szólnak. Pontosabban arról, hogy az ultramodern kommunikációs eszközök, a folyamatos elérhetőség korában is bizony bárki könnyen „kieshet” a civilizációból. Elég, ha lemerül a maroktelefonja, s nem tudja a készüléket feltölteni. Kehlmann azt mondja, egyfajta gyűlölettel vegyes szerelemben él a mobillal. Saját magán tapasztalta, amióta belépett a zsebtelefon az életébe, sokkal inkább a tőle távol lévőkre „figyel”, mint azokra, akik a közvetlen környezetében mozognak. Az annyira utált reptéri várakozások közepette rájött arra is, lejárt a nagy búcsúzások kora. A szerelmespárok alighogy elválnak egymástól, pár perc múlva a tranzitból már jön a hívás vagy az SMS. – Nem mondom azt, hogy ez rossz, de gyökeresen megváltozik az emberek valóságérzékelése. E változás mértékét szerintem még nem is fogtuk fel – fejtegette lapunknak nyilatkozva a Spree partján, a kormányzati negyed közelében vásárolt s költözködési dobozokkal telezsúfolt lakásában.

A Hírnév nem ellenmű, de szándékosan más, mint A világ fölmérése volt. – Pont olyan regényt akartam írni, amit senki sem várt tőlem. Mint mondjak, felszabadító érzés volt – magyarázta Kehlmann, aki csak a kézirat leadása után szembesült azzal, a fölmért világ mennyivel iszonyatosabb a fölméretlennél. Az utóbbi megismerésére vállalkozó nagy német természetkutatóra, Alexander von Humboldtra (1769–1859) latin-amerikai útja során leselkedő veszélyek – legyen szó mérges pókokról, marcona útonállókról vagy járványos megbetegedésekről – kevésbé ijesztőek, mint a modern távközlés csődjének következményei.

A fölmért világban Kehlmann döbbenten tapasztalja az internetes fórumokra érkező hozzászólásokból áradó gyűlöletet. – Azt sejtem, hogy a durva hangvétel ellenére a felhasználói nevek mögé bújó emberek többsége annyira nem is szörnyűséges. Csak éppen halálra unják magát az irodában, s így vezetik le a frusztrációikat – avat be abba, hogy miként született meg a Hírnév legijesztőbb és legviccesebb figurája, az internetfüggőségben élő harmincas férfi.

Hiába telt el négy év A világ fölmérése megjelenése óta, Kehlmann a mai napig nem talált magyarázatot az elképesztő sikerre. Már ötvenezer eladott példánnyal több mint elégedett lett volna, ehhez képest Alexander von Humboldt és a híres matematikus, Carl Friedrich Gauss – rendkívül lendületesen és felettébb szórakoztatóan – megírt párhuzamos élettörténetéből több mint másfél millió példány kelt el. – Talán egy szociológust kellene megkérdeznem, mert egy ilyen sikernek az irodalmon messze túlmutató okai vannak – töprengett el hangosan, hozzátéve, hogy szerinte a több mint nyolcvanmillió lakosú Németországban legfeljebb kétszázezerre tehető az irodalmat értő és értékelő emberek száma. A közönségsikernek vannak árnyoldalai is: a tényekkel való szerzői játékot sokan félreértik. Pél dául azok, akik sűrűn gépelt oldalakból álló levelekben fejtik ki, hogy az író által szándékosan kitalált és a könyvbe beépített tévedések egyetlen forrásműben sem lelhetőek fel, ezért kérik a tisztelt szerzőt a tények pontosítására.

A világ fölmérése lényegében Németországról és arról szólt, hogy mit jelent németnek lenni. Ennek megválaszolásához ideálisnak tűnt Von Humboldt és Gauss egymást remekül kiegészítő figurája. Az első körbeutazza a világot, de a legszélsőségesebb helyzetekben is német precizitással működik. Nincsenek skrupulusai, leteremti az Amerikába tartó spanyol hajó kapitányát, mert az szerinte a szabályoktól eltérően navigál. A másik főhős viszont ki sem teszi a lábát Göttingenből, és mégis a kor legszabadabban élő-gondolkodó szelleme.

A tizenéves korától írónak készülő Kehlmann első regényeiből hiányzott a humor. Amikor a 2003-ban megjelent Ich und Kaminskival először váltott stílust, sokan megszólták a túl közönségesnek ítélt hangvétel miatt. – Németországban ugyan vannak jó humoristák, de mindez édes kevés. A szövetségi köztársaságban sajnos elég magas a sem az iróniát, sem a humort nem értők száma – mondta a Münchenben született, Bécsben nevelkedett, s jelenleg az osztrák főváros és Berlin között ingázó szerző. Akinek pont az ausztriai nevelkedés adott lehetőséget arra, hogy bizonyos távolságból és egyben szatirikus szemmel nézzen hazájára.

S milyen is ez az ország? Kehlmann szerint Európa egyik legliberálisabb és legnyitottabb társadalma, ugyanakkor még mindig okkal lehet gúnyolódni a németek híres-hírhedt pedantériáján. A múlt változatlanul rányomja a bélyegét Németországra, Kehlmann szerint Európa vezető gazdasági hatalma sosem térhet vissza a „normalitásba”. – A XX. században a németek olyan szörnyűséges bűnöket követtek el, amelyektől ez az ország nem tud megszabadulni – vélte Kehlmann. Osztja az általa íróként szintén nagyra becsült, egyben bátor gondolkodónak nevezett Kertész Imre nézetét: lehetetlenség feldolgozni a holokausztot, hiszen annak rettenetét sem tudtuk még teljes egészében felfogni.

A politika és a gazdaság magánemberként érdekli Kehlmannt, íróként azonban nem igazán. A huszonkét éves kora óta viszonylag sok, de feltűnően vékony könyvet publikáló szerző tisztában van lustaságával. Kiszámolta, amióta nagykorú lett, naponta másfél sort írt le. Talán azért, mert az írást felettébb brutális dolognak tartja. Hiába szereti kitalált figuráit, szörnyűbbnél szörnyűbb helyzetekbe hozza őket. Az idillikus irodalom a XVIII. századdal véget ért, a szánalomnak pedig semmi értelme. Még akkor sem, ha a Hírnév egyik szereplője, az eutanáziára Svájcba utazó Rosalie azt kérdezi az őt megalkotó írótól: mondja már, mi rosszat tett vele, hogy ennyi fájdalomnak és kínnak teszi ki?

Berlin, 2009. december