Hosszan sorolhatnánk, mi minden nem Elfriede Jelinek szövege. Néhányat ezek közül szükséges is elöljáróban leszögeznünk. Nem politikai vitairat, nem történelmi esszé, nem történetfilozófiai eszmefuttatás, de főképp nem dokumentumjáték a rechnitzi (rohonci) mészárlásról. Aminek viszont manapság már egyáltalán nincs jelentősége, hogy a szó régi értelmében nem is színdarab. Például dialógusok sincsenek benne. Mindennek az elemei mégis felbukkannak benne. Leginkább mégis lírai monológnak nevezhetnénk a művet, amelyet öt, magát hírnöknek nevező személy ad elő. Ahogyan egymástól átveszik a szót, az olykor akár párbeszédnek is érezhető. A múltidézés tengelyében pedig a burgenlandi Rechnitzben (Rohoncon) az oroszok érkezése előtti napokban elkövetett tömeggyilkosság áll, amelynek a sajátossága az, hogy tettesei és áldozatai egyaránt eltűntek, így felelősségre vonásra sem került sor.

A Nobel-díjas osztrák írónő számára ez sokrétegű, szellemesen játékos és rendkívül alapos, személyes és nemzeti önvizsgálatra nyújt alkalmat. És egyúttal az emberi történelem természetének vizsgálatára is. Leginkább kérdések sokaságának megfogalmazására. A nehézkesen megfogalmazott válaszkísérletek csak újabb kérdéseket vonnak maguk után, s végül ködbe vesznek, akár a soha fel nem lelt tömegsírok.

A Münchner Kammerspiele előadását, amelyet a Budapesti Őszi Fesztivál keretében láthattunk, Jossi Wieler svájci rendező állította színpadra, a szöveg rétegeit pontosan érzékelve és színházi nyelvre lefordítva. Anja Rabes díszlete semlegesen mai, két fal forgatható panelekből, fejhallgatókkal és lehajtható ülőkékkel, de utal az egykori kastélyra is, ahol a menekülés előtti, öldöklésbe torkolló búcsúbulit tartották. Az öt hírnök (a gyönyörűen hervadó Hildegard Schmahl, a nyúlánk Katja Bürkle, a megtermett, fiatal Steven Scharf, a testes, idősebb André Jung és az elegáns középkorú Hans Kremer) táncolva érkezik a színre, és bécsi kedélyből, kiábrándult cinizmusból, keserű okosságból precízen kikevert hangulatban, alapvetően kívülálló tárgyilagossággal játszik a múltat a jelennel (szó)játékosan összekapcsoló kezdő mondatokkal. A derűs tárgyilagosságba később hol több, hol kevesebb elgondolkodó, tűnődő szomorúság vegyül. A hírnökök, miközben megtartják az elbeszélői távolságot, el is játsszák mindazt, amiről beszélnek. Nem naturálisan, de jelzésszerűen, mintegy utalásképpen. Azonosulnak is, meg nem is azzal, amiről szólnak. Egyszerre elbeszélők és szereplők, sőt átélők. Gyilkosok és áldozatok. Miközben visszatérően hangsúlyozzák, hogy még csak nem is szemtanúk, mindössze azt mondják, amit rájuk bíztak. A változatos játékok közepette, a fejhallgatókból zenét, máskor fegyverropogást hallgatva, egymással kokettálva, alsóneműre vetkőzve és átöltözve, mezei pikniket imitálva és tortát majszolva, mindig újabb problémákon tanakodva, lényegében egyetlen kérdést kerülgetnek, fogalmaznak sokféleképpen, de főképp éreztetnek: kik vagyunk, kik lehetünk mi, tagjai egy közösségnek, nemzetnek, országnak, kultúrának, egyáltalán az emberiségnek, örökösei a történelemnek, amelyben ez a borzalom megtörténhetett.

A zárószöveg, bizonytalankodó kétértelmű írói vallomás a szeretett Ausztriához, semmit sem állít, válaszol meg határozottan. De nem is tesz úgy, mintha semmi sem történt volna, illetve semmi közünk sem lenne ahhoz, ami történt - ahogyan az nálunk szokásos.