Amióta ugyanis Miklós barátommal egy kis albumot kompiláltunk a város eme negyedéről, azóta alig merek annak utcáin mozogni: minden harmadik szembejövő szóvá tesz valami hiányosságot, pontatlanságot, hogyan lehetett Melindáék zöldségesüzletét említés nélkül hagyni, és tényleg, magam sem tudom, hisz Andi ott már vagy huszonöt éve adja bónuszként a petrezselymemet, vagy hogyan maradhatott ki Pistiék húsboltja Jenő bácsival, aki szerint, ugye, rossz hús nincs. No de legalább lesz dolgom a következő tervidőszakban is.

És valóban, újdonsült barátom is kifogással élt, mondván, hogy Újlipótváros nem csak észak-dél irányban hasad ketté a Balzac utcánál, hanem kelet-nyugat felé is, ami igaztalan. Semmi nem indokolja a Pozsonyi útiak, a Hollán-béliek arisztokratikus fensőbbségtudatát. A Pannónián túl is van élet; vannak jó helyek, boltok, kocsmák, emberek a Visegrádi, sőt még a Kresz Géza utcában is.

No erre már fölkaptam fejem.

A Kresz Gézában? Utoljára akkor jártam ott, mikor Manyi nénihez mentem zongorára, van annak harmincöt éve is már.

Most eljutottam hát oda megint. Néhány hét rákészülés kellett hozzá, no meg pár tucat telefon - újdonsült barátom, nevezzük Győri Mártonnak, ha már a szülei így nevezték el őt, semmit sem szeret a véletlenre bízni, ez kiderült róla hamar.

Ott álltam a harmadikon, az erkélyen, és néztem a Kresz Géza utca hatalmas, százéves bérházait, szemben, a két tömb közötti udvaron elhagyott műhelyépület lapul, mögötte egy lépcső vezet a lakáshoz, melyben a Kommunisták Magyarországi Pártja alakult meg egykor, még megvan a múzeum táblájának üres fémkerete az ajtó felett. Balra emléktábla jelzi, hogy a házban Bálint György lakott, amíg meg nem ölték, jobbra a Sziget utcai iskola rendbe pofozott téglafala vöröslik.

Vissza a lakásba pedig egy szabályos műterembe lépek. Marci és asszonya, Soós Nóra ugyanis festőművészek, egy festőpáros alkotnak ketten jó tíz éve immár.

A lakás-műteremben feltűnő a rend, a festőállványok alatt sehol egy festékfolt, a tubusok katonás rendben sorakoznak az asztalokon, elvágólagosan állnak a falnak döntve a vásznak; gondosan gusztusosan kigondolt, megcsinált, rendben tartott minden. Nem kellett pszichológushoz folyamodni ahhoz - bár speciel most vittem magammal azt is -, hogy kivilágoljon: ezért elsősorban Marci felelős, aki többé-kevésbé rendmániásnak tekinthető. A míves megcsináltság, a tisztaság, a rend egyébként nem csupán a műteremben, de a szomszédos, lakhelyül szolgáló, a másfél éves Brúnó gyerekkel hármasban beélt lakásban, sőt az egész házban feltűnik; és ez is Marci érdeme, aki saját költségén csináltatott közös biciklitárolót, rendbe hozta a lépcsőház százéves kovácsoltvas lámpáit és intézkedett a ház festéséről is.

Győri Márton terebélyes értelmiségi, művészcsaládból való. Az Auschwitzból, Buchenwaldból hazatért, egész addigi családját elvesztő, unokáinak szép könyvet író nagypapának négy fia van. Közülük Jánost - mint kiderül - ősidőktől ismerem, szomszédom, barátom, tanárkollégám, akinek Noémi lánya nagyszerű fuvolássá cseperedett. A másik fiú közgazdász, a főváros lakásügyeit intézte egykor, a harmadik fivér nagyon tehetséges, de útját vesztő orvos volt. A negyedik, Marci édesapja is képzőművész, polgári foglalatosságként a főiskolán adjusztálja a kiállításokat. Marci édesanyja pedig pedagógus, de lelke mélyén fotózni szeret mindenekelőtt.

Talán, hogy a családban mindenütt jelen lévő tehetség nem mindig párosult elismeréssel, sikerrel, ez is közrejátszott abban, hogy Marci elhatározta: ő csinálni, intézni fogja a dolgokat, mert ebben a világban magától nem megy semmi. Marci nem hagyja magukra az elkészült képeket, nem hagyja, hogy csak úgy történjenek velük a továbbiak, nem: ő gondoskodik a képek sorsáról, intézi ügyeiket; nem is szégyelli kimondani: ő festő és festőmenedzser.

S nem csak saját, szép, markáns, éles kontúrokba foglalt tiszta színekkel megfestett képeire van gondja, de társának, Nórának munkáira is. Sőt.

A férjétől külsőleg és belsőleg is elütő, halk szavú, filigrán, szőke, mosolygós Nóra szombathelyi. Gyermekkora a vépi arborétumban telt, ahol szülei most is élnek, és amely oly festői hely, hogy a benne cseperedő kislánynak egyenesen vezetett az útja onnan a szombathelyi képzőművészeti gimnáziumba, majd a pesti főiskolára, ahol Klimó Károly - innen a Phönix-házból - és Maurer Dóra volt a meghatározó mester.

A napokban harmincéves Nóra igazi sikeres művész: egyéni és közös kiállításait összeszámolni bajos, díjból, kitüntetésből is került a sublótfiókba már vagy tucatnyi. No meg, ami nem elhanyagolható: a képeket a publikum is kedveli, s mi tagadás, veszi is néhanap.

Ez nem véletlen: ezek a képek a laikust is megállítják azonnal.

Ami azonnal feltűnik, az a briliáns rajztudás; itt a művészkedésnek szisztematikusan megtanult, kigyakorolt, fölépített mesterség a súlyos fundamentuma - ritka dolog ez manapság.

Nóra cipőkkel kezdett, cipőket festett, szép színes cipőket, melyekben ott volt benne az ember, a lábas ember is, csak éppen nem látszott, oda kellett kinek-kinek magának látnia azt. A cipők maradtak ma is, majd minden képen van cipő, általában sarokkal felénk, úgy tűnik leginkább menés van, elmenés, távozás, búcsú. Az egyik szép képnek ez a címe: A történet vége. A többrétegű, finom, pasztellszínű festményeken egymásba folyik a távozó, elfogyó ember, akinek a hátából is szomorúság süt, a mindenfelé kószáló, legelésző, kóricáló szelíd állat, őzike, gyöngytyúk, sok képbe belebóklászik egy-két bárány is, az áldozat állata, ugye. Ha női arcot fest, akkor a művésznő nem megy messzire, legföljebb a tükörig modellért. De nem rákerül a képre, hanem bele, mélyen bele, a többi bánatos, távozó, szegény, szelíd, kiszolgáltatott közé. Mélyen átélt szociális érzékenység is sugárzik a vásznakról, s nem csupán arról, amelyik a Koldusország címet kapta.

A vásznakról szólván említhető, hogy Nóra most hatalmas, két méter átmérőjű kerek képeken dolgozik, már maga a nyersanyag is mestermunka, egyvalaki képes készíteni ilyet az országban, őrá Marci talált, mondani nem kell.

Míg Marci festményeit nézve egyszerűen csak örvendezik az ember szeme, Nóra képei előtt többet kell állni, nézegetni, mélázni, spekulálni. Ez most könynyen meg is tehető, kiállítása van éppen ugyanis az Akadémia utcai Raiffeisen Galériában, nekem is muszáj volt elzarándokolnom oda, a világ túlfelére, anélkül el se mehettem volna a vizitbe. De persze megérte: megismertem egy kis életet, sőt kettőt, munkásat, szépet; megtapasztaltam, hogy valóban: van élet odaát, még a messzi Kresz Gézában is.