Villányi László: mondja édesanyám

Villányi László

A folyamatos olvasást az is sugallja, hogy az egyes darabok címet sem kaptak, s öszszerakható belőlük a Beregszásztól Győrig, háborúktól háborúkig (vagy fegyverek közt zajló békéig) hányódó nemzedékek tapasztalata. Ám az egyes prózaversek olyan ismerős fordulatain túl, mint történelem, sors, Közép-Európa, magának az emlékezésnek a természetét, az önarckép megrajzolásának az esélyeit fürkészik. Hol is vagyunk mi a saját történetünkben?

"Rend a lelke mindennek / jelenti ki időről időre édesanyám" - olvasható a 36. oldalon. Neveltetésünk untig hallhatott közhelye kap értelmet, jelentést, sőt jelentőséget e könyvben. Hiszen a kiszolgáltatottságban, a széthullásban, a világ gyötrelmes kiszámíthatatlanságában mindenki az egyensúlyát keresi. Még a játékos igyekezet pillanatait is (az édesanya egyensúlyozni tanul a biciklin) az élet súlyos billenései, a mindennapi félelmek között látjuk. Mintha folyvást egy Tisza-hídon kéne rettegve lépegetnünk, az elrejtett csempészáruval, ugyancsak az anya egyik emlékképének jegyében. Az emlegetett rendet a költő teremthetné a káoszban, gyermeki szófogadással, valahogy úgy építkezve, ahogyan a kőműves nagyapa illesztette egymáshoz a köveket. Talán ez lehetne valóban a lelke mindennek, de legalábbis egy verseskötetre való szándéknak.

Villányi azonban - kíméletlenebbül, mint költészetében bármikor - gyanakodva, keservesen szétszedi, széttöri azokat a harmonikus válaszokat, gesztusokat, amelyeket egyébként makacs szépségkultusza kívánna. Minden lehetséges idill elenyészik, minden bensőség otthontalanná lesz, minden jámbor terv megcsúfolva. A korábbi kötetek álomidéző borítóit - Villányi mindig gondosan választott képet - most brutális ecsetvonások váltják föl, hívebben ahhoz a költői hanghoz, amelynek elégikusságát eddig is tárgyias, drámai beavatkozások érték, de ilyen radikálisan és mégis póztalanul talán soha.

Az édesanyát, a családi legendárium középponti alakját így látjuk, elbizonytalanítva szerepében. Mert persze ő testesíti meg mind a női princípiumokat, körülötte forog szerelem, születés és halál ("édesanyám áldott állapotban van velem / amikor halott nagyanyámat öltözteti"), és a világrahozatal képességével megáldott lényként az alkotó embernek ő a prototípusa, az ő reflexei, élményei, tanácsai szerint készül ez a könyv is, ám a folytonos ideiglenesség állapota, a kívánt, tanult renddel és értékekkel szemben a rendet nélkülöző világ rajta is kifog. A személyiség jelenléte erős, átható, a kontúrjai azonban elmosódnak.

"Feketében töpörödött nénike lépeget előttem / láthatóan egyensúlyáért küzdve / s mint a többi öregasszony inkább lassít meg-megáll / Jézusom csak nem édesanyám / érem utol nagynehezen." A kötet kulcsszavai ebben az öt sorban. Vajon kit találna a költő a hatodikban? S vajon ki az, aki talál?

Orpheusz, 98 oldal, 2000 forint