Különféle bejátszásokban föltűnt aztán a Kakukkfészekbeli Bromden, elhangzott, hogy Balázs Béla-díjas rendező, Verne-adaptációs Sándor Mátyás, "Megcsíptük, Oszi!", a veszprémi Petőfi direktora, kiváló producer, a publicisztikák többsége pedig leírta azt, amit az előbb mi, hogy számos emlékezetes momentuma volt, tett ezt meg azt, de aki igazán "ő", az nem más, mint Ötvös Csöpi. Mire mi - fölnézve az égre - szépen alkoholt hoztunk magunknak, elhelyezkedtünk a fotelben, s tizenkettedszerre is megnéztük a Madonnát meg a Pánikot. Ha már.

S közben arra gondoltunk, hogy aki fintorogva, kvázi arisztokratikus távolságtartással viseltetett a "piedonés" ihletésű film iránt, fikázta mintegy, az nézze meg, mondjuk, a "Tűz, Csucsu!" előtti jelenetsort, amelyben egy sárga Mercedes ütközik valami Ladával talán. Azt azért például meg kellett csinálni; sok autó, egy előz, nem ér vissza a sávba, hatalmas karambol: igen, kisebb költségvetésű külföldi akciófilmekben láthattunk addig ilyen "takra" megvalósuló, profi megoldásokat, amelyek végén - talán ez sem mellékes - élő emberek szálltak ki a járgányokból.

És itt most nyilván lehetne sorolni napestig, mitől volt ez a film egy darab konkrét, jó film, mi tette élvezetessé, korát megelőzővé; mit jelentett 1980-ban osztrák dobozos sört dobálni vitorlásról vitorlásra, miért nevetett egymásra nézve a magyar a "Halló, Margit?!"-on, mitől a "mi" figuránk a magnóról külföldieknek betyárruhában hegedülést imitáló Matuska bácsi, milyen érzést vált ki az a sétahajós diszkótáncest-jelenet, s milyen zárókép is az, amelynek során a háttérben maradt hős végigmegy a mólón azzal az édes kis sráccal: de ezt már a kollégák skiccelték.

Hanem, amit most, az emlékvetítések apropóján mondhatunk: az úgynevezett hazai toptelevíziókban ma egyetlen kínos köhintés nélkül leadható az Ötvös Csöpis sorozat valamennyi epizódja. Aminek, persze, nyilván az is az oka, hogy a csodálatosan kialakított médiastruktúra többségében nézhetetlen, ötlettelen, unalmas, licencalapú csitt-csatt produkciókra épül, ám ettől még a kitalált, megalkotott, idestova harmincéves történetek - néminemű amatőr fílingjük-bájuk ellenére - önmaguk miatt nézhetőek. S akkor már fölemelt mutatóujjal azt is fel lehetne vetni, hogy no, miért nem készülnek mostanság hasonló típusú, ötleteken alapuló, szórakoztató..., rendben, kimondjuk: könnyed másfél órát kínáló tévéfilmek? Nem is kéne hozzá sok: néhány tévés prémiumból kijönne néhány kocka.

Anélkül, hogy túlértékelnék a "tömegkultúra" tárgyalt szeletét: nem csupán az van, hogy Bujtor István itt hagyta az árnyékvilágot. Hanem az, hogy belőlünk is odaveszett valami.