Az 1939-ben született baszszista harmincévesen szerzett diplomát a Zeneakadémia nagybőgő tanszakán, ahol Montág Lajos és Tibay Zoltán tanítványa volt - de már 24 éves korában saját zenekart vezetett, és komponált is. 1964-ben Prágában a "fesztivál virtuózának" választották, hat évvel később Montreux-ben kiérdemelte az "Európa legjobb szólistája" címet.

Pege Aladár

1975-től három éven át Nyugat-Berlinben tanult, Rainer Zepperitz volt a mestere. Zajos sikert aratott 1982-ben bombayi és New York-i koncertjeivel. Hja, a Carnegie Hallban játszani - minden zenész álma. 1977-ben Liszt Ferenc-díjat kapott, 1986-ban érdemes művész lett, 1999-ben Budapest-díjjal, 2000-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével és Emerton-díjjal tüntették ki. A Kossuth-díj 2002-ben érkezett, az elismerésben a dzsessz hazai népszerűsítéséért, virtuóz játékáért, valamint kiemelkedően eredményes oktatói munkájáért részesült. Emlékét számtalan lemez, tankönyv, tévéfelvétel és sajtóinterjú őrzi.

Eddig a szikár tények, a felsorolás. Csakhogy az igazán nagy művészekről mégsem a díjak, a lemezek száma beszél hitelesen, hanem a személyes és koncertélmények, az otthoni zenehallgatás közben belül elrebegett köszönömök. Vagy éppen az, hogy a nemzetközileg is jegyzett bőgős nem rest körbejárni a közelgő koncert helyszínének környezetében lévő üzleteket, és megkérni az ott dolgozókat: ragasszák ki a plakátot. Hátha még többen eljönnek így.

Aki látta zenélni Pege Aladárt, tudhatja, hogy nemcsak a fényképezőgép kedvéért mosolygott olyan hamiskásan, és a szeme csillogása sem utólagos retus eredménye. Nyilván ennek az örök derűnek köszönhető, hogy mikor halála előtt nem sokkal, 50 éves színpadi pályafutása alkalmából jubileumi koncertet adott, a Népszabadság munkatársának azt mondta: "Ha újra kezdhetném, egyetlen dolgon változtatnék: a zongorát választanám".