A magyar jakobinus mozgalomban való részvétele miatt hét év várfogság után, 1801-ben szabadult Kazinczy és a debreceniek kapcsolatának alakulására a kutató felidéz egy 1802. október végi találkozást: Kazinczy több fontos debreceni emberrel, köztük az egykori debreceni főbíróval, az ekkor már 75 éves aggastyán Domokos Lajossal ebédelt. A beszélgetés során szóba került Csokonai is, aki Domokos szerint nem magyar és nem poéta, minden, amit írt, meg van rontva. A Csokonait védelmébe vevő Kazinczy ebből azt a következtetést vonta le - magyarázza Borbély Szilárd -, hogy tehát a védelmező sem magyar, és amit eddig tett, "Domokosék" és Debrecen szemében inkább káros, a fogsággal vállalt áldozat is értelmetlen volt - egy újabb tüske a köröm alatt.

Borbély Szilárd

1805-ben meghalt Csokonai. A különc gróf, a zsibói Cserei Farkas egy emlékoszlop ötletével állt elő, amelynek feliratát Kazinczy javasolta: "Árkádiában éltem én is", vagyis a művészet honában. A debreceniek azonban - amit Kazinczy aztán természetesen nem hagyott gúnyos szavak nélkül -, gyanakodtak, és felütöttek egy szótárt, amelyben azt találták: Árkádia marhalegelőt jelent, amit kikértek maguknak. Kazinczy joggal sérelmezte: azt az aljasságot feltételezik róla, hogy éppen az általa nagyra értékelt Csokonai halála révén akarja gyalázni Debrecent.

- Ez persze csak ürügy volt arra, hogy egyáltalán ne állítsanak emlékoszlopot - szögezi le Borbély Szilárd. S hogy miért? Mert Csokonai megvetett ember volt Debrecenben, Petőfi szavaival élve: utálták, mint varjú a rohadt tököt. Ezt bizonyítja az is, hogy amikor 1836-ban (egy évvel Kazinczy halála után) újra felmerül - egy másik, ma is álló - emlékoszlop állításának ügye, már a sírt sem találták. Jellemző, hogy a kollégium tőszomszédságában 1871-ben felállított Izsó Miklós-féle szobor ügyét sem a város, sem a kollégium nem támogatta, pár lelkes ember magánügye volt csupán.

Az ország első irodalminak mondott, még csak szűk körben olvasott korabeli sajtóban folyó vitáját nevezte el az utókor Árkádia-pörnek. Ebben hangoztatta Kazinczy a "debreceni szellemről", hogy az szembehelyezkedik az új ízléssel, a nyelvújítás törekvéseivel és tulajdonképpen "mindennel", ami változást hoz. Ez a gondolat vált aztán irodalmi toposszá, vagyis vándormotívummá, amely Adytól a jelenig, például Térey Jánosig sokak művében felbukkan.

- A XIX. század végére Csokonai a nemzeti kánon részévé vált, és ettől nem függetlenül a debreceni Csokonai Kör kísérletet tett arra, hogy a város végre befogadja, magáénak vallja a költőt. Ehhez azonban választ kellett volna adni egy fontos kérdésre: Debrecen szülötteként vált-e Csokonai a magyar felvilágosodás világirodalmi jelentőségű alkotójává - vagy a város ellenében? Valószínűleg az utóbbi az igaz - fogalmaz a kérdéssel behatóan foglalkozó kutató, és felidézi: a válasz elmismásolása révén került elő újra az Árkádia-pör, és ekkor sütötték rá Kazinczyra, hogy nyilván rosszindulatból áztatta el a várost ország-világ előtt. A vádakat a Csokonai Kör kultuszteremtő munkája pozitívumokká alakította, és megtalálták hozzá a kulcsszót is: maradandóság. Ami az ő értelmezésükben nem az ostobaság és a gondolatnélküliség kitartása a nullpont mellett - értelmez Borbély Szilárd -, hanem valamiféle kálvinista ethosszá nemesedik.

"A mai Debrecen szörnyű és gyalázatos dicsősége, hogy Csokonaijával büszkélkednie kell, Csokonaijával, kit szült és megölt." Ezt 1910-ben a Nyugatban az az Ady írta, aki irodalmi "játékot" űzött: Csokonaival azonosította magát, Debrecent pedig - ahol a "Maradandóság lakik" - az országgal. Rajta kívül - tudatosan vagy nem - használta az Árkádia-Debrecen mítoszt Tóth Árpád, Szabó Lőrinc, Gulyás Pál (bár neki harmonikusabb viszonya volt a városhoz). Szabó Magda nosztalgikus hangvételben mondta újra a mítoszt, és megpróbálta érthetővé tenni, melyek voltak Csokonai kicsapatásában a kollégium szempontjai.

A 2005-re, Csokonai halálának 200. évfordulójára tervezett emlékév előkészítése kapcsán vett újabb fordulatot a "pör", amelynek dicstelen részleteit Borbély Szilárd - mint a botrány elsimításával megbízott kuratórium tagja - sokak szerint "kiteregette" a sajtóban.

- Fel akartam rá hívni a figyelmet, hogy a város csak szavakban áll ki az ügy mellett, hiszen sem pénzt, sem támogatást valójában nem ad, és igazam lett: az emlékév szégyenletesen megrekedt a belterjes konferenciák és iskolai szavalóünnepek szintjén. Ez a kudarc is azt igazolja, hogy a város még ma is eltaszítja magától Csokonait, ahelyett, hogy legalább a városimázs építésében kihasználná ismertségét. Mindebből arra kell következtetnünk, hogy a városvezetés a szellem dolgai iránti érzéketlen, és Csokonainak Debrecenből történt kitaszítása, mint valami rossz ómen, ma is itt kísért, és nem ért véget.

- Akkor tehát Kazinczynak igaza volt Debrecennel kapcsolatban? - kérdezem.

- Magyarországgal szemben volt igaza - vágja rá Borbély Szilárd -, mert azt akarta, hogy változzon az ország, de az ország még évtizedekig, Kölcsey és Széchenyi fellépéséig nem akart változni...