Cziczámnak nevezi feleségét Macbeth a gyulai Erkel Művelődési Központ feliratozó szerkezetén. Szó se róla, a Jereváni Drámai Színház előadásának modernsége eléggé avítt, de ennyire azért nem régies. Valamilyen felfoghatatlan okból ezúttal alighanem Szász Károly 1867-es fordítását használták. Régebbit bizonyára nehéz volna fellelni. Nem könnyű olvasmány, pláne, ha közben az örmény színészekre is kellene figyelni. De nem feltétlen szükséges. Armen Khandikyan rendezése percek alatt leleplezi magát. A látványos póznaerdőben ugyan bármi megtörténhetne, ám amikor kijön egy ember, és köveket kezd jobbról balra, balról jobbra, hátulról előre és visszafelé is hurcolni, ifjúkoromban, valahol a hatvanas években érzem magam.

Az igazi játék kezdetekor pedig még régebbi emlékek jönnek föl. Igazi szenvedélyes-átélős színészetet láthatunk, nem is rossz színvonalon. Csak éppen mélyebb értelem nélkül. Öreg Macbethet (Arthur Utmazyan) gyönyörű ifjú feleség (Luise Ghambaryan) visz a bűnbe. Szép, ahogyan a fiatalasszonyban férje levelének többszöri olvasása során megérik a gaztett gondolata, de tanulsága nem több, mint hogy érett férfiember ne ossza meg karrierje gondjait ambiciózus és könnyen hevülő nejével.

A feliratozás egyébként sokat javult ahhoz képest, amikor néhány éve Robert Szturua a szöveget szabadon kezelő, jeleneteket felcserélő Hamletjét egyáltalán nem sikerült követnie. De ki merné állítani, hogy nem heroikus vállalkozás Gyulán Shakespeare Fesztivált rendezni, és ráadásul éveken át fenntartani? Igaz, ha máshonnan nem, Rejtő Jenőtől tudhatjuk, hogy "épelméjű üdülővendégekre nem lehet világfürdőhelyeket bazírozni", de ezen a nyáron a strand se mehet valami jól. Szóval le a kalappal Gedeon József előtt, aki mindennek ellenére évről évre Gyulára gyűjti az éppen futó hazai Shakespeare-produkciók jó részét, lehetőséget ad egy saját bemutatóra és elhozza a világ Shakespeare-játszásának is néhány remekét, a számos kísérőprogramról már nem is szólva. A kissé ósdi jereváni Macbeth inkább kivétel itt, mint szabály.

Mélységes, titokzatos szépségei voltak annak az estnek, amikor Natasha Parry és Bruce Myers Peter Brook rendezésében, Franck Krawczyk zenekíséretével Shakespeare-szonetteket mondott szinte csak egymásnak, szinte játék nélkül, de szinte mindent éreztetve a mai, megvénülni képtelen öregek szerelméről.

A Vilniusból érkezett OKT, azaz Oskaras Korsunovas Színház (amelynek előadására már meglehetős számban érkeztek a színháziak Pestről és talán fürdővendégek és helybeliek is) erényei ezzel éppen ellentétesek. Korsunovas rendezése látványos és külsődleges. Harsányan mókás. Rómeó és Júlia tragédiáját két rivális pizzériában vagy inkább látványpékségben láthatjuk itt viszont. Az alaphelyzetet, a vetélkedő és a város nyugalmát folyton feldúló két család harcát vázoló hosszú jeleneteket egyetlen hosszú, beszéd nélküli előjáték helyettesíti: Jurate Paulekaite a régi kort is idéző díszletében, két szimmetrikusan egymásnak feszülő hatalmas konyhafal előtt dagasztóverseny folyik. Óriási adag pizzatésztákkal gúnyolódnak, kötekednek, malackodnak a küzdő felek. És a játék ebben a szellemben folytatódik akkor is, amikor Shakespeare szövege végre megszólal (ezúttal a feliratozás nagyjából rendben működik). Dermesztően tréfás minden, különösen a dadát alakító Egle Mikulionte humora mindent elsöprő. A drámát, a tragédiát is elsöpri. A rendezés gondosan óvakodik mindentől, ami direkt, egyenes üzenetnek volna fölfogható, nemcsak a felszínes aktualizálástól, de a mélységek sejtetésétől is. Korunkra mindössze Jolanta Rimkute mai jelmezei utalnak igazán, Antanas Jasenka zenéje hol Adria-parti derűvel vidít, hol tragikus színekkel fenyeget. Amikor a hangos viccelődésnek végképp nincs helye, a szerelmi jelenetekben, helyét csendesebb irónia veszi át. Rómeó (Gytis Ivanauskas) bensőségesen siránkozik, a töltött galamb Júlia (Rasa Marazaite) gyermeki konoksággal, naiv öntudatossággal tűnik ki.

A színpad közepén hatalmas forgó üst közlekedik sínen előre, hátra. Rituális edényként rejti a szent lisztet. Melyet sokféleképpen használnak, a drámai csúcspontokon a magasba szórják A halottak belőle kölcsönzik arcuk fehérségét, ami végül minden arcot beborít. Az előadás titkát is jól őrzi.