Az Utolsó látogatás az adaptációk iskolapéldája lehetne. Az 1945-ben megjelenő művet a múlt század egyik legfontosabb angol regényének tekintik, és a rendező a réveteg tisztelgésen kívül nem is nagyon akart mást kihozni ebből. Ami tökéletes lehet, az tökéletes is: a gondosan kiválasztott helyszínek és plánok, az acélkék vagy narancssárga fények, annak függvényében, hogy angol birtokon vagy Velencében járunk, és a szintén tökéletesre csiszolt színészi alakítások. Emma Thompson kifogástalan a hithű katolikus anya és családfő szerepében, aki ridegségével módszeresen tönkreteszi környezete életét. Andrew Davies minimalista játékkal (néha csak egy-egy csodálkozó, ártatlan tekintet, vagy egy félmosoly) pompásan alakítja a feltörekvő, saját mohóságába majdnem belefulladó festőtanoncot. És bizony még a címlista után is nehezen hittem el, hogy a kamaszosan vékony és kamaszosan érzékeny, homoszexuális arisztokratát játszó Ben Whishaw ugyanaz a Ben Wishaw, aki a Parfümben olyan elszántan kaszabolta le a világszép lányokat. Pedig igen. Mondom, a színészi munka még a legkényesebb ízlésűeket is elismerésre készteti: aprólékos, átgondolt, egy pillanatig se hamis.

Csakhogy. A filmet végig belengi valami régimódi hiábavalóság. Hiszen rég, nagyon rég volt, amikor egy csók ereje akár négy évig is kitartott, s amikor a cselekményt nem is annyira a szerelmi háromszög pikáns történései, hanem az eszmék és elvek összecsapása adta ki. Hiszen az Utolsó látogatás egész feszültsége épp erre a dilemmára van kihegyezve: legyőzheti a bigott vallásosság a boldogságot? Egészséges önzés eredménye a boldogság, vagy csak önfeláldozás árán lehet hozzájutni, akkor meg viszont minek? Édesen kilátástalan mű ez, ahol a boldogtalanság, akárcsak az angol nyirok, mindenhová beszivárog, életre szóló nyavalyákat okozva. És bizony ugyanolyan bolond, aki harcol ez ellen, mint aki beletörődik.

Azoknak szól leginkább ez a néhol csöndes érdektelenségbe burkolózó film, akik a finom angol humorral átszőtt, lassú beszélgetések közben imádnak efféléken tépelődni. Az Utolsó látogatás érdeme, hogy időt, néha rengeteg időt hagy az efféle gondolatok felvetésére, megrágására és megemésztésére. Miközben minden szögből megcsodáljuk a főszimbólumként funkcionáló úri kastélyt és birtokot, a Bridesheadet: szökőkutastul, kertestül, pavilonostul, szentélyestül. Bizony az önsorsrontók balladája ez, tökéletes kivitelezéssel, cseppet sem elkapkodott tempóban, többszörös kerettörténettel. Olyan hamisítatlan spleennel, amely már rég áradt a vászonról ilyen átható, csöndes intenzitással. Akár egy korty abszint, hosszú, keserű lecsengéssel.

Emma Thompson (középen)