Apró és finom gesztus, ahogy a többszörös funkció egy kis múltidézéssel/teremtéssel keveredik, és finoman visszafogott az is, ahogy ebben az új csomópontban apró kis teresedést képez. A ma már város Wudigess/Budakeszi mindig is lejtős főutcája és annak forgalma köré szerveződött, került ide híres kortárs épület (Basa Péter református temploma – mára kissé megkopott faelemeivel) ugyanúgy, mint Wass Albert-szobor, miközben egy-két utcával beljebb, a mai, mindenféle családi házak között varázslatos paraszt/polgárházakra akadhatunk. Büszke oromzatok, oszlopos pitvarok, szívmelengető részletek – egy sokszínű és kiforrott kultúra hagyatéka, amely a kitelepítést éppúgy képes volt túlélni, mint a több évtizedes igénytelenséget és válságokat.

Az új városháza – miközben egy mai, modernista hagyományt is követ – ezt a tradíciót idézi meg, amikor kétszintes visszafogottsággal simul ebbe a városképbe. Mint minden jó épületben, a kényszerek itt is szemérmesen háttérbe szorulnak, mi több, előnyökké finomodnak: az új városháza folyamatosságot sugall, és főleg nyitottságot. A világos (bézsszínű mészkő lábazat és a hozzá passzoló vakolat) tömb szolid méretekkel és a szomszédsághoz alkalmazkodó sátortető-sziluettel áll a helyén. Semmi közhatalmi dagályosság, a formák itt nem tekintélyt, inkább hétköznapi nyitottságot sugallnak: mintha a köz igazgatása nem valami időt és energiákat rabló akadályként tornyosulna elénk, hanem szolgáltató jellegű racionalitással.

A hivatal korábban két épületben működött. A telek alsó, utcafrontos részén lévőt (úgy 130 éve épülhetett) megtartották és felújították, ami alig látható kis nyaktaggal kapcsolódik a Fő utcára merőlegesen forduló új szárnyhoz. Ezzel a megoldással egyrészt külön hangsúlyt kap a sarokbejárat és előtte a térszerű kiöblösödés, másrészt nyugalmas és füves belső udvart zár körbe vadgesztenyefával.

Lassan tíz éve lesz annak az országos tervpályázatnak, amit végül Fialovszky Tamás és Sólyom Benedek, az Építész Stúdió tervezői nyertek meg. Aztán sokévnyi szünet után végül megbízást is kaptak, de ebben az épületben van annyi alázat (nincs viszont annyi divatos, de gyorsan amortizálódó forma), hogy kortalanul illeszkedőnek tűnjön.

Az utóbbi tíz évben sok városháza épült Budaörstől Miskolcon át Celldömölkig, amelyek nagyjából a korábban már emlegetett „sallangmentes funkcionalitást” (más szemszögből nézve „világos és oszlopsoros szögletességet”) követik – ezek között egyébként messze a budakeszi terpeszkedik a legkevésbé. Újra másképpen: méreteivel minden modoroskodás nélkül, pontosan illeszkedik a település méreteihez. Az új épület ráadásul jótékony térfalat von a mögötte álló egészségügyi épületek elé is (kitakarja például a rendelő egészen bizarr rácsrengetegét), de nem akarom túlragozni: nincs itt semmi különösebb fakszni, ennek az épületegyüttesnek éppen a kisvárosias belesimulás a legfőbb értéke.

Miközben a recepcióspultnál váltják egymást az új ügyfelek, a pázsitos, gesztenyefás udvarból meditatív csöndjével maga a természet köszön be.

És a maga teremtette terecske túloldalán a már emlegetett Városháza pince, a Rathauskeller oszlopos térfala, ami a Fő utca felől ugyan feliratkerítésként jelenik meg, de befelé nyitott. Amikor tervezték, még nem létezett például a műegyetemisták azóta Madridban is sikert aratott híres Odoo szolárháza, amely amúgy szintén a hagyományos parasztházak ilyen hármas elosztásából vette a mintát. A főépülettel szemben ott is a csak „nyári falnak” nevezett szembenoldal áll, amely az egykori udvart közrefogó nyári konyha formáját és szerepét újítja meg. Ez a hagyományújítás Budakeszin is szerepet kapott, de hogy mennyire jellemző erre a környékre, ahhoz elég csak beljebb menni egy-két utcával.