Ha ez nem elég iránymutatónak, akkor a következő részletet is citálhatjuk az S. N. U. F. F. című utó piából: „A szerelem undorító, önző, embertelen érzés, hiszen a tárgyával való megszállottság együtt jár a mások iránti kegyetlen közönnyel.” Ez nem afféle konklúzió, amely miatt a lelkes felhasználó önfeledten kommentel, hogy tudniillik „Milyen igaz!”, de legalább meghökkentő erővel illusztrálja Pelevin különös, döbbenetesen fantáziagazdag világának apokaliptikus karakterét.

Azt a glóbuszt, amely annyira elképzelhetetlen s – ideáljainkkal összevetve – visszataszító, hogy ettől válik egészen elképzelhetővé. Zéró esély van a könyvben ábrázolt konstrukció megjelenésére, ám az orosz szerző oly könnyű kézzel karikírozza, s túlozza el, egyúttal veszi komolyan az információs technológiák fejlődését, az egy és a kilencvenkilenc százalék közötti distanciát, a médiarendszer megannyi szereplőjének a valósághoz fűződő zaklatott viszonyát, hogy társadalomkritikája szembeszökően aktuálissá válik. Ezzel az elméleti alkotás azonnal tűpontos, szembeszökően szellemes és szórakoztató bírálattá válik.

Ezért bólintgatunk bőszen megannyi oldal elolvasása után. Még akkor is, ha előre elhatároztuk, hogy – már csak műfaja (utópia...) miatt is – a szokottnál nagyobb távolságtartással kezeljük a kötetet. Ám nem könnyű cinikusnak lenni, ha a szöveg szerzőjénél képtelenek vagyunk cinikusabbnak lenni.

Meglehet, Pelevin malíciájával, meseszerű metaforatömegével s megannyi úgynevezett társadalmi normát és aktivizmust porig alázó stílusával a műfajban rejlő maximum közelébe jutott. Az ugyanis biztosan téved, aki könnyed karikatúraként azonosítja a többrétegű szöveget, amely a politikai korrektség intézményét éppúgy kifigurázza, ahogyan a kortárs casus belliket. Ha sokan nem értik a művész szándékát, esetleg túlírtnak, öncélúnak vagy szimplifikáltnak tartják a kötetet, akkor Pelevin elérte célját. Elvégre már a mű elején leszögezi: egyáltalán nem embereknek írta ezt a kis memoárt. Ám – minden ellenkező híreszteléssel szemben – róluk.

Elég, ha azt említjük, hogy a főszereplők egyikét Gyemjan-Landulf Damilola Karpovnak hívják, de föltűnik a porondon Nicolas-Olivier Laurence von Trier, Bernard-Henri Montaigne-Montesquieu, valamint Dávid-Góliát Arafat Zuckerberger. S még időben szólunk, a történet sokkal furcsább, mint a felsorolt nevek, amennyiben azzal teljesedik ki, hogy a Grim nevű ork szerelmes lesz Kája guminőbe, aminek a feministák aligha örülnek, mert sokat tettek a beleegyezési kor növeléséért, s a GULAG mozgalom (Gay, Unspecified, Lesbian, Animalist, Gloomy) véleményére még kis sem térünk, hogy a diszkurszmongerek (kábé: irányzó-publicisták) szerepét végképp ne firtassuk.

Ha az utóbbi mondat megfejthetetlennek tetszik, az az utópia lényegéből fakad. Pelevinnél előd és utód nélküli szervezetek, élőlények, gépek és gondolatok sorakoznak, minek köszönhetően a sztori mesélhetetlenné, de fékezhetetlenül sodróvá válik. S ez – legalábbis a Pelevin-féle „cinisztikus realizmus” kedvelői számára – felejthetetlenné teszi a kötetet. Igaz, ebben komoly szerepet játszik M. Nagy Miklós zseniális fordítása, aminek köszönhetően olyan kifejezések kapnak helyet a szövegben, mint a haragkereszt vagy a nukleáris holokauszting. Az már nem az átültetés eredménye, hogy megtudjuk: volt, akinek a guminő egyszerűen csak rangjának, toleranciájának és a kultúraközi dialógus iránti elkötelezettségének szimbóluma volt.

Manitu meg a pénzé, a monitoré és az istené. Ha nem minden említett maga a mindenható. Vagy mind együtt. Vagy ahogy tetszik. Pelevin ugyanis szabad, ezért kódol, és így sokféleképp megfejthető. A cím is mozaikszó, ami a Special Newsreel / Universal Feature Filmet rejti, s ez körülbelül így adható vissza: „hírek különkiadása / univerzális játékfilm. Ezzel pedig szépen összegzi is vízióját. Arról fogalmam sincs, hogy a bulvársajtó beszámolt-e a kötet megjelenéséről, de a könyvből azt megtudhatjuk: az angolok nélkül nem lenne a világegyetemben se politikai korrektség, se bulvársajtó. Mi több, ők találták fel a képmutatást, és – teszi fel Pelevin a messzemenően adekvát kérdést –: hol lennénk most nélküle? Erre most nem tudok felelni, de abban biztos vagyok: nélküle szegényebbek lennénk ezzel a kötettel. Hogy ez jelentős kulturális veszteség volna, azt jelzi: meghatottságunkban képesek vagyunk úgy konkludálni, már csak ezért a szövegért is megérte, hogy kitalálták a képmutatást.

Európa, 652 oldal, 3600 forint. Fordította: M. Nagy Miklós