E konklúziók (is) részei az úgynevezett kollektív nemzettudatunknak, amelyet honfitársaink egy része hajlamos úgy bemutatni, mintha egy mikrohullámú sütő használati utasítása lenne. Értsd: a hozzáértő illetékesek papírra vetették a tudnivalókat, s tanácsos mindennapjainkat a rögzített előírásoknak megfelelően letudni, mert helytelen alkalmazás esetén ugrik a garancia.

Olykor úgy tűnik, mintha kultúránk és identitásunk kész lenne. Mintha a termék legurult volna a szalagról. Mintha bármelyiknek is lehetne vége. Attól tartok, ideje megérteni: nincs. Pedig akadnak szépen, akik nem tágítanak attól a kényszerképzettől, hogy meghatározható: miként magyar a magyar. Ezért varázsolják feloldhatatlanná konfliktusainkat, ezért cipelhetünk négyévenként szobrokat ide és oda, s ezért hordhatunk a hónunk alatt magyarságmérleget, amely azonnal megméri, a vizsgálat tárgya és/vagy alanya megüti-e a vonatkozó súlyhatárt.

Mindez azért bosszantó, mert önmeghatározásunk folytonos újratárgyalása, s boncolása a legfontosabb, s legvitálisabb vitáink egyike lehetne. Már csak azért is, mert ráadásul aktuálisan úgy tetszik: el is jött a disputa ideje. Tán felnőtt végre az a generáció, amely evidenciaként magyar.

Az a társaság, amely nem cipeli magával az előző évtizedek terhét, valamint az azokat megelőző évtizedek terhét, továbbá az azokat megelő évtizedek terhét. Azaz nem feltétlenül kívánja a napi politikai vircsaft kulisszái között számára kijelölt lövészárokban tölteni ideje meghatározó részét. Mert neki nem jelent dilemmát a nemzeti zászló lobogtatása bizonyos helyzetekben, de nem is kell Nagy-Magyarország fazonúra vágnia a haját, hogy megélje hovatartozását.

A változás reményének jele Lackfi kötete. Persze a harmincöt rövid írásból összeálló – P. Szathmáry István által illusztrált – karakterrajz korántsem generációs üzenet. Sőt mulattat mindenkit, aki hajlandó nevetni magán. Szerb Antal metsző öniróniájának hagyományaihoz illeszkedik a kötet hangvétele. Lackfi oly természetességgel karikírozza a magyar ember mikrogasztronómiához fűződő viszonyát vagy a Hogyan igyunk? témakörben bemutatott attrakcióját, ahogyan csak azok tehetik, akiket ördögien erős kötelék fűz nemzeti identitásukhoz. Ezért rögzíti bátran: lovas nemzet a magyar. Akkor is, ha a magyar ember legkevésbé sem dalia, aki az állat hátáról céloz tűpontosan a táblára, hanem „görnyedt tartású, hivatalnok kinézetű, petyhüdt izomzatú, verejtékező, sápadt és szemüveges figura”, aki engedelmesen cipeli haza a bontott csirkét anyunak.

Azt ugyanis volt időnk megtanulni: a valóság nem kell, hogy megzavarja a magunkról alkotott képünket. A borítón P. Szathmáry remek rajza szépen tömöríti az üzenetet: a tükörben királynak látszik a borotválatlan, pizsamás átlagférfi is. És az aligha titok: szeretjük a fikciót, azért tesz könnyen boldoggá sosemvolt dicsőségünk mítosza is. Hiszen mindig rövidebb az az út, amely a képzelethez vezet, a megvalósítás helyett. Lackfi ki is tér a problémára. Például, amikor azt írja: „Amikor közeledik az adóbevallás határideje, a magyar emberek szélsebesen szerződéseket kezdenek írni baráti körben. Az egyik elad harminc széket, a másik négy asztalt, és mind a ketten vesznek három-három szekrényt egyik-másikuk sógorától, aki a maga részéről négy asztali lámpát vásárol szélsebesen.”

Mivel a magyar ember mindig tud gyorsabbat, okosabbat, ügyesebbet, azaz egy rövidebb utat. Lackfi szellemes „magyarábrázolása” akár olyan jelzőtáblaként is értelmezhető, amely a hosszabb túra felé mutat. A szerző a szövegből nem hagyta ki azt az anekdotát, amely szerint a létező szocializmus idején két út állt az értelmiség előtt: az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan. Hozzátette: 1990 után kiderült, hogy szabály az egész magyar társadalomra vonatkozik. A kötetbe rendezett írásaiból pedig az világlik ki: a magyar ember (lásd még: Lackfi, a szerző barátai, nem ismerősei, te, ön, én stb.) előtt most is két út áll. Az egyik a rövidebb.

Talán itt az ideje kipróbálni a másikat. Azután még önfeledtebben szórakozhatnánk Lackfi szövegein, mivel kevesebb okunk lenne tudálékosan az állunkat vakargatni, a köldökünket vizslatni, s kijelentő módban szépen elhabogni: ilyenek a magyarok.

Helikon, 136 oldal, 2490 forint