De miért kell újévkor klasszikus zenét hallgatni? Alig ér véget az éjszakai-hajnali fülsüketítés, az emberek felveszik szép ruhájukat, elindulnak félájultan a hangversenytermek felé. Vagy leteszik a lencselevest kavaró kanalat, megállnak a tévé előtt. Wellingtonban már éjszaka van, New Yorkban hajnalodik, nálunk közeleg az ebédidő, de mindenütt szólnak a hegedűk. És egyre hosszabban. Kezdetben csak a második részt közvetítették, előtte a rádiót lehetett tekergetni, aztán a teljes koncertet adták, a szünetben Ausztria vagy Bécs legszebb helyeivel.Már májusban ezen törték a fejüket, mit fognak mutatni önmagukból az osztrákok. Ez utóbbi érthető, miért ne használnák ki, hogy vendégeket lehet csalogatni hangversenyszünet ürügyén?

A hetvennegyedik bécsi újévi koncert Herwig Prammer / Reuters

Hanem: mire a hangverseny? Mondhatjuk, hogy átüvöltöttük az éjszakát, most vezeklünk érte, hallgatunk begyulladt torokkal, bedagadt szemekkel. Mondhatjuk, hogy a nagy petárdázásban nemcsak a gonosz szellemeket űztük el az év fordulóján, de a jókat is, itt maradtunk nagy emberi magányunkban angyalok és jótevők nélkül. Újév hajnalán vagyunk azok, amik vagyunk: szorongó csupasz majmok, egymás felé sem érdemes kinyújtani a kezünket, ha megtalálunk is valakit, ő is csak egy másik csupasz és szorongó majom. Hívjuk hát a segítségeket, a nem majmokat, Bachtól Bernsteinig, Strausstól Straussig. Segítsetek! Találjatok nekünk jótevő lelkeket, munka nélküli őrangyalokat.

Odaállnak, súgnak: erre mehetsz, erre eszedbe ne jusson. Valaha misével kezdődött az újév, ma is parancsolt ünnep. De az általános vallás a zene lett, az igazi, hívők és remélők, hitetlenek és kétségbeesettek által látogatható istentisztelet a hangverseny. Ez az a hely, ahol legközelebb kerülhetünk az irracionálishoz, ahol megjelenik az, akiben hinni sem merünk már. Ahol minden megmagyarázható vagy megmagyarázó ok nélkül libabőrössé válik a karunk, elsírjuk magunkat, mélyeket sóhajtunk, és teljes, felkavarodó lelkünkkel érezzük, hogy mégis van valami más is a világban, nem csak a hús, bőr, vér és vizelet.

És persze százszor érezzük, hogy nincs más, itt vannak a határaink. Amikor csak ülünk, fészkelődünk, rázzuk a lábunkat. Odakapjuk a fejünket, ha valaki köhög, röhögünk, hogy nézd, elaludt a hülye a sor közepén, unatkozunk. Megmosolyogjuk, akik éteri arcot vágnak, mit játsszák meg magukat? Lehetnénk épp templomban is, ott is lehet unatkozni és másokat megfigyelni. Talán ott is vagyunk, és nem jön az angyal. Az időnket pocsékoljuk. Itt volna a lényeg: nem pocsékoljuk, hanem áldozzuk, két órát elhelyezünk a muzsika oltárán. Könnyű nagyvonalúnak lenni az év elején, van még annyi óránk, hogy nem is számoljuk. Odadobjuk azt a két órát, és hátha mégis történik valami, valaki felírja odafönt vagy odaát, hogy mi megpróbáltuk.

És akkor vannak olyanok is, akik egyszerűen szeretik a zenét. Rájuk, sajnos, nincs magyarázat.