Nem érte be holmi szokványos ironikus gesztussal. De még azzal sem, hogy a kegyelmet az addig Tartuffe néma szolgájaként semmittevő Lőrinc hozza. Lőrinc egy kommandós egységgel érkezik, a gonosz képmutatót szitává lövik, majd a derék, de politikailag megtévedt Orgont beszervezi a király hű szolgái közé, s végül a rendőri akció kormánypárti médiaeseménybe torkollik. Az aktuális politikai üzenet a napnál is világosabb. Az egyéni hipokrízis mögött nagyobb tét, a bigott konzervatív és józan liberális szellem politikai vitája húzódik meg, amelyet a hatalom zsarolásra éppúgy hasznosít, mint propagandaeszközként.

És az előadás indítása is nagyon erőteljes. Pogány Judit sokszoknyás vidéki öregasszonyként robban be a jobb oldali tolóajtón a békésen ejtőző Orgon család hipermodernül elegáns, hófehér nappalijába, és szakasztja rájuk az anyós darabindító konzervatív-vallásos intelemáradatát. A problémák később kezdődnek, és tartanak ki a teljes első részen át. Az előadás ingadozik a nyílt, olykor szájbarágó aktualizálás és a finoman árnyalt, szellemesen kétértelmű, a két idősíkot, a patinás múltat és a brutális jelent ötletesen, kidolgozottan szembesítő előadásmód között.

A látvány, Bagossy díszlete szinte a huszonegyedik századot is meghaladó új világot sejtet, a jövő nagypolgári ízlését, életformáját előlegezi, távirányítóval nemcsak hatalmas házimozit lehet elővarázsolni, de a falakat is lehet mozgatni, forgatni, poénosan lehet a teret változtatgatni. Ignjatovic Kristina jelmezei a család lezserségét, fesztelenségét éreztetik, a bigott szenteskedők meg persze feszes, sötét öltönyt viselnek. Parti Nagy Lajos szövege, amely már Alföldi Róbert szentendrei, majd nemzeti színházi rendezésében is remekül bevált, most is könnyedén vibrál Molière és a mi korunk között.

Nagy Zsolt előadásában a címszereplő nem elsősorban képmutató, sokkal inkább erőszakos, gátlástalan, cinikus. A hipokrita ájtatoskodás egy az eszközei közül, amelyet pofátlanul átlátszóan használ. Magatartása, személyisége nem is indokolja azt az elementáris hatást, amelyet a ház urára gyakorol. Znamenák István Orgonja hatalmas, minden részletében alaposan kidolgozott alakítás, amely azonban szinte csak önmagában hordozza a vakhit minden okát. Egy elbizonytalanodott embert látunk, aki annál erősebben kapaszkodik frissen szerzett meggyőződésébe, minél nyilvánvalóbb hite képtelensége. Kicsit mégis nehéz elhinnünk, hogy világában az egyetlen fix pont, amelybe oly kétségbeesetten kapaszkodhat, ez az orcátlan szélhámos.

Utólag persze az is kiderül, hogy politikai múltja miatt fél, és kapkodásában alaposan mellényúl, amikor mentőövnek éppen Tartuffe-öt választja. Megrendülése hatásos és megrázó. És mintegy utólag igazolja, hogy mindazon borzalmak után, amit addig mond és tesz, családtagjai mégis szeretik, sőt, alapjában rendes embernek tartják. Csuja Imre és Kerekes Éva érdekesen, színesen hozzák a józan értelem érveit, Máthé Zsolt erőszakosan behízelgő végrehajtó. Pálya Pompónia egyetemi hallgató nyaktól lefelé tökéletes Elmira, gyönyörű, érett asszony, ám arcára még nem rajzolt annyi izgalmat, érdekességet és bölcsességet az élet és a tapasztalás, amennyi a szerephez kellene.

A többi színésztanuló sem hoz nagy meglepetést, a helyükön vannak. Kókai Tünde nyakigláb, butuska kislánnyá formálja Marianne szerepét, Dóra Béla Damis jelleme szerint pattog és hirtelenkedik, Patkós Márton a szerelmes Valér szövegéhez illőn sértődik, és nagyvonalúan nagylelkű, amikor annak jön el az ideje.

Az előadásban sok a hatásos részlet. Hol a szöveg szellemességei szólnak nagyot, hol a nyilvánvaló aktualitás durva hatásvadászata találja el a nézőket, hol meg éppen a finom, érzékeny színészi megoldások ütnek szíven. Csak éppen mindez az érdem stílusban és gondolatilag egyaránt szertefut.

 

Molière: Tartuffe. Örkény Színház