Aki esetleg félt/viszolygott volna a hángérien X-Faktortól, az most, a szombat esti első adás után visszateheti az orrába a zöldet: úgy fest, ez a formátum nem csak külföldön parádézhat megannyi csiszolatlan kis ultratehetségével, hanem itthon is befuthat, mivelhogy – ez ám a fordulat – mifelénk is bujkálnak még csiszolatlan kis ultratehetségek. Igen, igen, semmi fikázás: az RTL Klub – amelynek külön köszönet bölcs előrelátásáért: a Mónika-show megszüntetéséért – biztos kézzel kapott az „énekesekből sztárokat!” ihletésű produkció licence után, s biztos kézzel találta meg azokat a pluszokat, amelyekkel nézhető, mi több, élvezhető műsort sugározhat a Bikicsunáj úrtól kínoztatott T. nagyérdeműnek hétről hétre. Elszunnyadt bennünk a lelkünk mélyén lakó s folyamatosan kiabáló, dörömbölő György Péter: hát, ezt is megértük.

Na jó. Ha akarnánk, biztos találnánk valami izét, minthogy találtunk is. Hogy mást ne mondjunk, alapvetően kifejeltük az ablaküveget már a műsor kötelező promójától, így az úgynevezett mentorok turnéztatásától is, hogy tudniillik Keresztes Ildikó mennyire szereti a kutyákat – vagy a macskákat, ej, ennyit azért illet volna megjegyezni –, Nagy Feró meg, persze, a nemzet csótánya. (Apropó, nem kell ezt most már nagybetűvel írni: A Nemzet Csótánya?) Magazintól magazinig, műsortól műsorig tolták a fejünkbe az igazságot, aminek nyomán attól reszkettünk, hogy egy darab kollektív rókázás lesz az egész, afféle Álmegasztár a köbön, Teri néni a veteményesből érkezve Korda György és Balázs Klári-slágereket reppel szkreccsalapra, tilinkón kísér a sógora.

És ettől tényleg lehetett tartani, mert például a rivális TV2 – kis nyári szünettel – tavasz óta ezt a vonalat erősíti, most éppen egy bácsi fohászkodott a zsűrihez, hogy jaj, engedjék mán át őtet; pedig az egész már nem is show, mint Bikicsunáj, nem is vicc, nem is szimpla megalázás, hanem szánni való, sztereotip próbálkozás, amely mintha valami fatálisan elhibázott fókuszcsoport-kutatás nyomán a falusi lakodalmak hajnali ötkor seggbe rúgott, csontrészeg, egymás pofára esésein teli torokból röhögő delikvenseit tekintené célközönségnek.

Miközben, persze, az X-Faktorban is vetítettek eltévelyedett, szerencsétlen embereket; olasz sztárt, aki az I Feel Goodot énekelte úgy, hogy semmit nem énekelt, és az istennek sem értette, miért mondja neki a négy „mentor”, Keresztes és Nagy mellett Geszti Péter meg ifj. Malek Miklós, hogy ez nem jó. Igaz, e mutatvány alatt éltünk a gyanúperrel, hogy műgonddal kreált betétszámot, amolyan médiamarketinghekbe ojtott softdramaturgiai fordulatot látunk csupán, mint amikor Rubint Réka hirtelen előkapta vidám, dagadt bátyját, aki annyira, de annyira le akart már fogyni.

De mindegy is. Előre gyártott elemeket másutt ugyanígy be kell nyalnunk fogyasztóilag, ráadásul kapitalista díszletek között futkorászó állampolgárként, kényszer hatása alatt kvázi el is lehet fogadni a kereskedelmi televíziózás marketing- és PR-szempontjait, azaz 18-49 évre hangolt, mélyanalízisek sorából fakadó leglényeget: csontig kell tolni a kaszáért.

Nyilván ezért volt az is, hogy spontán módon féltucatnyi ember próbálta elénekelni Leonard Cohentől a Halleluját rosszul, oké, nem is rosszul, hanem annál is rosszabbul, miként is?, hát megint Nagy Ferónak volt igaza, miszerint szarul, hogy aztán jöjjön Takács Nikolas, és – a zsűri szintén spontánul megejtett elvonulásos-jajveszékeléses performansza után – elementárisan, mesterien, lélekemelően adja elő a dalt.

De legalább eljutottunk e remek emberig, s így a dolog jól rendben is volt; időnként borsódzott a zenei osztály székének háttámláit koptató hát.

Szegény hülyéket itt is mutattak, ám inkább csak villantottak ebben a – mi van ma velünk? – profin szerkesztett műsorban, amely arra az öt (négy?, hat?) talentumra futott ki, Muri Enikőtől Shodeinde Dorottyán át Domokos Fanniig, aki empirikus alapon megszerzett tapasztalatunk szerint megállná a helyét nagy külföldi tehetségkutatókon is.

Az X-Faktorban van kakaó: ez már most több, mint amit az előttünk álló komplett ősztől remélhetünk.