Vannak lemezek, amiket nem kell elemezni. Okosabb elmerülni bennük, akár egy illatos, ápoló fürdőben, hagyni, hogy megszépítsenek bennünket. Nemcsak arcunk, de lelkünk ráncai is kisimulnak tőlük. Többnyire azok az albumok ilyenek, amelyeknél nem kell agyalnunk a technikán. Amelyeknél – ahogyan Sárik Péter mondta egyszer Cziffra György játékára – nyugodtan hátradőlhetünk, mert érezzük, hogy a muzsikus tökéletesen uralja hangszerét. Rácz Ödön szólólemeze ilyen.

A 34 esztendős zenész negyedik generációs nagybőgős: már a dédapja is e hangszeren muzsikált. A Bécsi Filharmonikusok és a Staatsoper zenekarának szólóbőgőse 2004 óta, ha úgy tartja kedve, mókából világrekord-gyorsasággal játssza Rimszkij-Korszakov hírhedt Dongóját, úgyhogy nincs abban semmi meglepő, hogy a világ legrangosabb komolyzenei kiadói­nak egyike kínált szerződést neki. Közben meg tudjuk, ez olyan, mintha valakit leigazolna a világ legjobb futballcsapata, és mellé megkapná az Aranylabdát is.

Maradjunk a futball-allegóriánál: Rácz kíméletlenül belövi a ziccert, mi több, megenged magának néhány olyan finomságot, amit az ember újra meg újra visszateker az összefoglalóban. A Dittersdorf-concerto első tételében csodálatosan telt, kerek mélyeket húz, a hallgató libabőrös lesz belé, a Bottesini-versenyben meg úgy szól, karcosan és fájdalmasan, akár Janis Joplin: mintha nem ugyanaz a hangszer (egy 1782-es Michael Ignatius Stadlmann) volna. A Liszt Ferenc Kamarazenekar előzékeny játékkal hagyja érvényesülni az ifjú tehetséget, az utómunka remek. A végén nem is értem, miért nem hallgatok több nagybőgőversenyt. Ja, de: ilyen virtuozitást és hangszínt nem találni úton-útfélen. Ha kislánykoromban hallom a lemezt, tutira nagybőgőzni akartam volna fuvolázás helyett.

Rácz Ödön: Concertos For Double Bass
Deutsche
Grammophon