A mustra fődíját elnyerő és a közönségszavazáson is taroló Pál Adrienn című film rendezője, Kocsis Ágnes például megjegyezte: örül mindkét elismerésnek, ugyanis mostanában az a nézet kerekedett fölül, hogy a magyar rendezők nem a közönségnek készítik a filmjeiket, és a jövőben a fesztivál- és közönségsikert egyaránt elvárják. A Pál Adrienn most elvárás nélkül is hozta mindkettőt.

De nem csak Kocsis Ágnes szállt vitába Andy Vajna kormánybiztos korábbi szavaival. Váratlanul a ceremónia vége felé fölszólaló Szőcs Géza kulturális államtitkár is. Szerinte nem „magyar filmdíjakra” van szükség (ahogy Vajna akarja), hanem szemlére, hovatovább „legmagasabb szintű” nemzetközi fesztiválra, Budapesten. Az államtitkár azt is mondta: tévednek, akik a régi finanszírozási rendszer megszűnésében a magyar film halálhörgését vélik fölfedezni. Mert ugye, az a rendszer rossz volt, sok pénzt szórt el kevés nézőre. Statisztikailag ez igaz lehet, de a legnagyobb baj nem a szerzői, hanem a közönségfilmes vonallal volt. Tavaly például csak egyetlen film tudta megugorni a magasabb nézettségi szintet a mozikban, Rudolf Pétertől az Üvegtigris 3.

A 42. filmszemle játékfilmes mezőnye alapján akár azt is mondhatjuk, ezt a meccset Vajna nyerte: a mindössze két elismerésre méltó produkció (a már említett Pál Adrienn és a Mundruczó Kornél rendezte Szelíd teremtés – A Frankestein terv) díjazásáért nem kellett volna csaknem százmillió forintért szemlét rendezni. Bőven megtette volna egy színvonalas díjkiosztó. Ezt alátámasztja a szekció zsűrielnöke, a színész Cserhalmi György visszafogott értékelése. Még a gála előtt kérdeztük véleményét, és elmondta, jó operatőri munkákat látott, előbbre léptünk vágástechnikában és filmhangban – de csak két filmet tudott egészében dicsérni. A díjazottakat.

Mi úgy láttuk, a nagyjátékfilmek zöme már a kezdet kezdetén elvérzett. Vödörnyi szóból aligha lehet jó filmet forgatni ugyanis. Ráadásul alig találunk szavakat az olyan totális tévedésekre, mint például a Diamond Club, A föld szeretője vagy Az ügynökök a paradicsomba mennek című opusz, kivált, mert ezeknél a technikai megvalósítás is teljes szellemi zűrzavarról árulkodik. Az Utolér, A halálba táncoltatott leány vagy A zöld sárkány gyermekei technikai szinten jól elkészített mozgóképek, „csupán” a forgatókönyv problémái okán – az első kettő túlbonyolítottsága és zavarossága miatt – lettek gyengék. (A zöld sárkány… legalább szelíd, kedves történet.)

Az indirekt Szőcs-Vajna csörte részeként elhangzott az államtitkár beszédében: a magyar film a jövőben végre megszerezheti azt a renomét, amelyet „virtuálisan” már birtokol. (Ez vajon mit jelent?) Másfél év múlva számon lehet rajta kérni, mondta. És bedobott pár nevet, akikkel ez majd megvalósul: jövő év végéig forgatni fog Gothár Péter, Szász János, Fliegauf Benedek. Hatásszünet után jött még Bereményi Géza, Hajdu Szabolcs, Csupó Gábor, Antal Nimród és „Koltai” neve. De nem tudni, melyik „Koltaié”: Koltay Gáboré, a „nemzeti” művek iparosáé-e; netán Koltai Róberté, a népnevettetőé; vagy a Sorstalanság óta rendezőként is dolgozó operatőré, Koltai Lajosé.

Ezekhez képest Vajna csupán arról beszélt még egy nappal korábban is a szemle fórumán, hogy júniusban elkezdi értékelni a beadott forgatókönyveket a filmfinanszírozás új központi szervezete, a Nemzeti Filmalap kuratóriuma... Előbb-utóbb csak eldől, hogy a két filmpolitikai elképzelés közül melyik válhat valóra. Esetleg egy harmadik?

A nagyjátékfilmes mezőnnyel ellentétben, ahol aligha tudtunk volna más díjazottakat elképzelni, a dokumentum kategóriában már van okunk vitatkozni a zsűrivel. (A kisfilmekről már korábban írtunk, az animációk terén pedig nincs mint hozzátennünk a zsűri döntéséhez.)

Nem tagadva a dokumentum fődíjat kapó, muzsikus Pusker nővérekről készült HBO-produkció érdemeit (rendezte: Sós Ágnes), sokalltuk benne a melodrámát és a nővérek közötti érzelmi konfliktus homályát, föltáratlanságát. Viszont üdítően friss szemléletű, ritmusú munkákat láttunk abban a tematikában (is), amelyet a zsűri értékelésén a grémium elnöke, Lányi András író úgy nevezett: „hogyan változtatja meg a művészi tevékenység az ember életét”.

Az elsőfilmes Győrffy Szabolcs Kodály generációk című filmjében például az első kecskeméti Kodály-osztály három nemzedékének tagjai beszélnek a zenéhez fűződő kapcsolatukról, és ennek kapcsán életfelfogásukról, szüleikkel kialakult viszonyukról, ellentéteikről. Amellett, hogy ritkán hallható, fontos gondolatok fogalmazódnak meg, remek karakterek szerepelnek a filmben, a rendező azon kevesek közé tartozik, akik elkerülik a hazai dokufilmezés számos csapdáját.

Ugyanezt mondhatjuk a Krétakör együttes és a Káva Kulturális Alapítvány falusi szociodráma-akcióját bemutató, Németh Gábor Péter rendezte munkáról (Ásó, kapa, nagyharang – Ároktő), amelyet Borsodban forgattak.

Figyelembe véve, hogy a dokumentumfilmes mezőny egyharmadát cigány témájú, többnyire sötét tónusú művek tették ki, jó volt látni végre konstruktív megközelítést is az ország ez idő szerint talán legégetőbb problémájáról. Kár, hogy a szokásostól eltérő filmes magatartás ezúttal nem kapott visszaigazolást.