Még jobban élveztem Giacomo Prestia hangszínét, igazi basszus, van benne öregség, keménység, inkább törik, mint hajlik, és ez Fiesco. A harmadik megfelelő ember a legkényesebb feladat, Paolo, az intrikus, a gonosz, aki mozgatja a szálakat, de addig mozgatja, amíg a saját nyaka köré tekeri azokat. Alik Abdukayumov az énekes, és pont az, aminek lennie kell, minden hang a helyén, mégis az egyedi szín, a karakter, a formátum nem érzékelhető. Ahogy minden ­Jagónak kell egy Othello, akit heccelhet, úgy kell Paolónak egy sereg tévelygő, alá- és fölérendelt, tömeg és vezető, akiket kijátszhat, uszíthat, bőszíthet és becsaphat. Pontosan nem tudni, miért, mi a cél, de ez roman­tikus opera, így is megvan benne az az érdekesség, hogy jók harcolnak a jók ellen, plebejusok és patríciusok, Velence és Genova mind az egyesíteni vágyott Itália részei.

Budapest, 2011. szeptember 23. Fokanov Anatolij (k) Simon Boccanegra szerepében Giuseppe Verdi: Simon Boccanegra című operájának próbáján. Az előadást Ivan Stefanutti rendezésében október 1-jén mutatják be a Magyar Állami Operaházban. MTI Fotó: Kollányi Péter

Ennyi énekessel meg lehetne oldani egy kielégítő Boccanegrát, meg is kellene, mert Lukács Gyöngyinek nagyon nem illik a szerep, próbál finomabban énekelni, de akkor nem szólal meg, ha meg lesüvölti a színről az összes férfierőt, akkor elég nehéz arra gondolni, hogy ő most a kis Amélia, árvalányka a tengerpart bús mezején. A tenor hozzá Pataki Adorján, ígéretesen kezd, szépen szerenádozik a színfalak mögül, de folyamatosan fárad a hangja, egyre szétszórtabb és érdektelenebb a jelenléte. Hasonló, ami a zenekarban történik, mindkét rész nagyon biztatóan indul, annyira szépek és artikuláltak a sötét vonósszólamok a darab elején, hogy meg is van a löket, azt hinné az ember, ezzel a darab elgurul, mint a biliárdgolyó a szomorú befejezésig, de sajnos nem ennyire egyszerű a helyzet, belepihen mindenki az előadásba. Magamon is észreveszem: számolom, hány olyan értelmetlen dolog van a cselekményben, amit csak nagyon jó zenéléssel lehetne elfelejteni. Akad: ­Fiesco is túl fafejű, ha egyedül neki nem tűnik föl, hogy ha eltűnik egy lány, és ugyanakkor találnak is egyet, akkor nem kizárt, hogy a kettő ugyanaz. Amelia pedig minden logikus ok nélkül titkolózik Adorno előtt, nyugodtan megmondhatná, hogy ­Boccanegra az apja, ehelyett szent szeretetről magyaráz, és hogy hadd ne fedje ezt most föl, persze, hogy ideges a szerelme. Az ember nem nagyon érti, miért hordta olyan magasan az orrát ­Boito, amikor ilyen librettókat írt, mint a Boccanegra vagy a ­Gioconda.

Csak közben tudom, hogy nem ezzel kellene foglalkoznom, inkább a zenével és a látvánnyal, főleg, mert Ivan Stefanutti mindent tervezett és rendezett, és igaz, ami igaz, rájött két alapvető dologra: a tenger és a sötétség fontosságára. A tenger csak titokban van jelen, a zenei hullámzásokban, a víz felől fújó szélben, Boccanegra sóhajában, de egész ­Genova a tengerről szól, afelé lejt, és Stefanutti őrzi a helyszínt, a csíkos íveket, csavart oszlopokat.

Sajnos a vízköpőkhöz is ragaszkodik a rendező, így aztán megjelennek mint gonosz sárkányok, akik elsősorban a díszleteket mozgatják, de néha a világban jelen lévő rosszat is megtestesítik. Még ennél is kínosabbak az Amelia-ária alatt megjelenő sellők, akiket aztán a vízköpők cepelnek le a színről, hogy majd alkalomadtán visszaszenvedhessék magukat a színre, a világot mérgezendő. Nyilván valami görcs az egész, hogy történjen valami, ne csak álljanak és énekeljenek, pedig néha jobb volna, ha nem történne semmi. Vízköpéstől függetlenül: azt sem értem, miért jó, ha apa és lánya egymásra találása úgy végződik, hogy a leány elindul a tenger felé, azt meg végképp nem, amikor az utolsó jelenetben Fiesco már egészen elszürkegandalfosodik. Túl sok Harry Pottert és Gyűrűk urát nézett mostanában Ivan Stefanutti, de nem akarok elégedetlenkedni, még mindig jobb, mint ha a Cowboyok az űrlények ellen című filmet látta volna utoljára.