„...mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már" – dobolják Radnóti daktilusai és spondeusai. S ez az egyetemes igazság itt és most hátborzongatóan aktuális érvényt szerez, szinte misztikus tartalommal telítődik.

A regény szerzője, mélyen megrázva a literátus érdeklődésűek széles körét, néhány hete tragikus váratlansággal meghalt. S immár utolsó, posztumusz műve éppen arról szól, mennyire ki vagyunk szolgáltatva a vakvéletlennek, a halál, a pusztulás milyen váratlanul, minden előjel nélkül csap le ránk. Hogy mennyire felkészületlenek vagyunk. Éljük mindennapjainkat, tervezünk, pedig csak perceink vannak hátra: „Ki a franc gondolkodna a világvégén, ha éppen vásárolni megy, kezében a gurulós szatyorral."

Kőrösi Zoltán Népszabadság/archív

A Borisz nevű kiskamasz a születésnapján elveszíti a szüleit: Anya és Apa elszaladnak bevásárolni az ünneplés előtt, és meghalnak egy fatális balesetben. A fiú meleg, otthonos világa összeomlik. Az önfeledt tréfálkozások közepette zajló délután estére kataklizmába zuhan.

Ugyanekkor kezdetét veszi – a cselekmény másik szálán – egy újabb katasztrófa: az Angyal és a Mester utca sarkán a világvége első jelei töltik el rémülettel a környékbelieket. Ahogyan Bulgakov A Mester és Margaritájában Moszkvát hatalmába keríti a Sátán és kísérete, Ferencvárosban megnyílik a föld, sötétség lesz (elmegy az áram), angyalok és ördögök jelennek meg és okoznak mindenféle galibát. Közben az emberek mit sem változnak, továbbra is élni és túlélni szeretnének, ügyeskednek, igyekeznek a megszokott, gyarló módon viselkedni, s próbálnak valamiféle magyarázatot találni a felfoghatatlan változásokra. Tehetik, mivel a végromlást itt nem követi az utolsó ítélet.

A két cselekményszál egy részben groteszk, részben megható (e kettő mixtúrája Kőrösi művészi laboratóriumának mesterműve) megváltástörténetben fonódik össze: a nagybácsi, miközben megmenti a gyereket és az élet más számkivetettjeit, mintegy fel is áldozza magát. S amint különös üdvtörténete beteljesül, a kataklizma is egy csapásra véget ér.

A fiú új családra lel, Ferencváros és az ország megmenekül. Kék az ég és zöld a fű, mintha mi sem történt volna. Pedig...

Mivel nem nekrológot, hanem kritikát írunk, ki kell emelnünk, hogy az elbeszélés bővelkedik kacagtatóan szellemes fordulatokban. Amikor az Anya a szobára járó kurvákról beszél, az Apa megjegyzi: ja, te tényleg erről a problémáról beszélsz, azt hittem, csak politizálsz. Vagy: a világvégét jelző sötétség közepette a miniszterelnök bejelenti, hogy vége az áramszünetnek. S az emberek hajlamosak hinni neki a tények ellenében. Ismerős, ugye?

S az elmesélő kedv! A szerző olyan lebilincselően – hol tradicionális, hol nagyon is modern, sőt posztmodern narrátorként – ír például a régi Angyal utcáról vagy bonyolult létfilozófiai kérdésekről, de magáról a világvége kínos etapjairól, hogy még a keserűt is vonzóvá teszi.

A sok szörnyűséget követően a regény az életigenlés derűjével zárul. Persze, jókora adag rezigná­cióval, hiszen semmi sem az, ami lehetett volna, de ami végül lett, mégsem a legrosszabb. S miként a szerző – bölcsen – hangsúlyozza: semmi sem fehér vagy fekete. Számunkra végül is éppen így jó ez a regény. S mivel jó, a kritika itt még­iscsak – szükségképp – nekrológba csap át: a veszteség fájdalmába.