Számos külföldi lap méltatta nekrológban a 92 éves korában elhunyt magyar filmrendezőt. 

Jancsó Miklós

A brit Telegraph hosszú nekrológban búcsúzik Jancsó Miklóstól. A szerző áttekinti a „nemzedéke legkülönlegesebb filmrendezőjének” pályáját, és nem fukarkodik a dícsérő jelzőkkel. Jancsó történelmi tárgyú filmjei „az 1848-as Kossuth-forradalomtól a kommunisták egy évszázaddal későbbi hatalomra jutásáig” számos fordulópontot feldolgoznak, de sosem a tárgyuk, mindig a feldolgozás különleges formája miatt váltak izgalmassá.

Megemlíti visszatérő filmes motívumait: lovak vágtatnak a magyar pusztában, katonák vonulnak alakzatban, meztelen nők táncolnak vörös szalagokkal és lángolnak a szalmakazlak. Kamerája mindig „vándorol”, a figurák belépnek a képbe, majd kitűnnek belőle, és a határig feszíti a snittek hosszúságát, akárcsak Hitchcock. Ez a technika komoly próbákat igényelt az operatőrtől és a színészektől is. Ez a megközelítés lenyűgözte a kritikusokat és a közönséget – mintha a filmkészítés új módját fedezte volna fel. 

Jancsó életének és pályájának áttekintése végén a cikk szerzője kitér a színházi munkákra, és a legutoljára készített Kapa-Pepe filmekre is.

A Euronews Jancsó halálhírének közlése alá beillesztette Martin Scorsese közismert – itthon is bemutatott – régebbi nyilatkozatát, melyben a rendező a Szegénylegényeket a legnagyobb filmek egyikének nevezi. És alatta ott a teljes film is.

Az abcnews nekrológja ugyancsak áttekinti a rendező pályáját, és idézi néhány mondatát, egyebek között ezt: „Mindig az érdekelt, hogy az egyén hogyan éli meg a történelmet”. Legsikeresebb filmjeinek a Szegénylegényeket (1965), a Csillagosok, katonákat (1967) és a Csend és kiáltást (1968) tartják. „A legnagyobb esztétikai gyönyört az igazság megmutatása jelenti” – idézik Jancsót.

A Reuters nekrológja ugyancsak megemlíti, hogy Jancsó a hosszú snittjeivel, valamint az egyén és hatalom viszonyának ábrázolásával unikális művésze lett a magyar filmművészetnek. Több mint harminc játékfilmet és közel ötven rövidfilmet készített, többségét a hatvanas-hetvenes években. 1979-ben Cannes-ban életműdíjat kapott.

A nekrológ idézi Tarr Béla reakcióját Jancsó halálhírére: „Minden idők legnagyobb magyar filmrendezőjét, egy gondolkodót és egy igazi demokratát veszítettünk el. Mindannyian szegényebbek lettünk. Mindig hiányozni fog nekünk.” A szerző megemlíti, hogy pályája végén Jancsó új utat keresett, és a káoszt tette meg filmjei szervező erejévé, ezek a mozik azonban nem arattak olyan széleskörű sikert, mint korábbi munkái. „A magyarországi liberálisok vidám apa-figurája volt”, írja a szerző, „ő volt Miki bácsi, aki támogatta a marihuána liberalizációját is”.

Az amerikai Sun Herald rövid tudósításában megemlíti, hogy Jancsót a hatvanas években Antonionival és Ingmar Bergmannal emlegették együtt, és hogy „a védtelenséget szimbolizáló, hiányos öltözetű nők vonzottak sok mozinézőt a prűd kommunista Magyarországon”.

Az osztrák Der Standard rövid hírében kiemeli, hogy Jancsó Miklós a Még kér a nép című filmjéért Cannes-ban 1972-ben megkapta a legjobb rendezés díját, valamint ugyancsak kitér Tarr Béla tömör megfogalmazására, mely szerint a „redukció esztétikája” jellemzi Jancsó filmjeit.