M. Nagy Miklós: Ha nem is egy bomba nő... Cartaphilus, 439 oldal, 2690 forint

Valódi meglepetés M. Nagy Miklós könyve, nemcsak az egyszeri olvasó, de az irodalmi és könyvesszakma szereplői számára is. A szerző tekintélyes fordítói, szerkesztői és kritikusi munkássága szerényen, mégis nagyon komolyan épül immár több mint két évtizede. Olyan világhírű írók fordítója ő, mint Pelevin, Nabokov, Szorokin, Dovlatov, B. E. Ellis, Nick Hornby, nemrégiben újrafordította Kerouac Útonját – s hosszan sorolhatnánk még a neveket (mellesleg spanyol ajkúakat is).

Az ünnepi könyvhéten pedig váratlanul személyes és szakmai önéletrajzként is olvasható szépirodalmi művel jelentkezett, amely bizonyos vonatkozásban a huszadik századi orosz irodalom rendhagyó bédekkere. A könyv alcíme szerint „szerelmesregény”, amelyből többek között az is kiderül – amiről az irodalom kevéssé értékelt háttérmunkásai hajlamosak elfeledkezni –, hogy irodalmárnak, szerkesztőnek, fordítónak, sőt russzistának lenni bármennyire magányos létezésmód olykor, mégis szemtelenül jó és izgalmas. Főként, ha az illető az egyik legrangosabb kiadó munkatársa, világirodalmi importőr.

M. Nagy Miklós könyvében, melynek tartalommutatója afféle szinopszisa a műnek, az alcím ígéretéhez híven valóban végigszalad két szerelmi szál. M. Nagyot múlhatatlan, szenvedélyes érzelem fűzi az orosz kultúrához és egy Szásenyka nevű orosz nőhöz. Ennek a két viszonynak a története rajzolódik ki az anekdotikus szerkesztésű memoárban, amely száz, kaleidoszkópszerűen szétszóródó szövegmozaikból áll össze – távolról, az egészet szemlélve szemkápráztató sokszínűségben és elevenséggel.

A kis, összevillanó történetek, motívumok kusza halmazából, merthogy épp a formátlanság, ha úgy tetszik, a tudatos megformálatlanság nonchalance-a a legfőbb formáló ereje a regénybeli dikciónak, egyfajta nevelődési regény mintázata szövődik meg. A várpalotai vájár fia hogyan kerül kapcsolatba már kamasz korában az orosz kultúrával? Hát úgy, hogy a bányászváros határában áll egy orosz laktanya, orosz családok élnek a városban, mindenekelőtt Olga, az orosz szépleány, meg úgy is, hogy a fiú nem szeretett játszani (mert a foci, amit szívesen művel, az nem játék), hát olvasott inkább, és ezt azóta sem hagyta abba.

Aztán Budapestre került kiemelkedő tehetségű vidéki fiatalként, majd Moszkvába, a szovjet káderképzőnek tartott Nemzetközi Kapcsolatok Egyeteme újságíró szakára, ezt követően a Magyar Rádió külföldi adások Főszerkesztőségén át az Európa könyvkiadóba. Ahogy Viszockij dalában viszik a szeszélyes lovak a főhőst, amerre nekik tetszik, éppúgy száguldanak a magát humortalannak és megbízhatatlannak nevező elbeszélővel is, aki hol a hetvenes évekbeli Várpalotáról, a fiával mindig elégedetlen apjáról, hol a nyolcvanas évek Szovjetuniójáról, vagy a 90-es évek hirtelen meggazdagodó Moszkvájáról mesél személyes vagy köztörténeteket néha szemérmesen, filozofikusan, néha nyersen, már-már pletykálkodva, fanyar iróniával és Dovlatov fordítójához méltó humorral.

Társalog az olvasóval és az egykori egyetemi évfolyamtárssal, Armigeróval, akivel előbb megbeszélik, miről legyen szó, aztán már csak le kell tenni papírra. Persze egy olyan regényben, amely a javításoknak külön fejezetet szentel, ahol a szerző megosztja az olvasóval az ábrázolás hitelességére vonatkozó kételyeit (nem pusztán az emlékezet, hanem az emlékező tudatos torzításaira utalva), vagy azt, hogy mennyire unja már a saját maga kitalálta fejezeteket összekötő ismétlések játékát, korántsem biztos, hogy Armigero nem az elbeszélő doppelgängere. Vagy egy ügybuzgó jó barát.

A kötet játékos sok műfajúságába belefér, hogy a „perverz szubkultúrát”, ami az olvasóké, beavassa olyan anekdotikus részletekbe, hogy kiadói szakemberként miként legyintett Stieg Larssonra egy nemzetközi könyvvásáron (ahol azonban elnyerte Szányeska figyelmét), vagy hogy a világhírű külföldi szerzőket Magyarországon legfeljebb 4-500 példányban lehet eladni.

De olvashatunk könnyű kézzel remekelt kisesszét Akszjonovról, Szolzsenyicinről vagy Okszana Zabuzskóról; megtudhatjuk, hogy Pelevin nagyon ritkán jelenik meg közönség előtt, hogy Viktor Jerofejev szerint a jó író gonosz – de lehet, hogy csak haragos, s hogy milyen az, amikor a szerkesztő izzad, bort nyakal és láncdohányzik, mielőtt odamerészkedne egy szerzőhöz. És még annyi mindenről, oroszokról, csajokról satöbbiről. Kellemetlen következménye a könyv olvasásának, hogy utóbb megannyi házi feladatot fogunk magunkra mérni, el kell olvasnunk például azt a Prilepin-kötetet az orosz radikális fiatalokról, ami állítólag senkit nem érdekelt idehaza.