Ez a jelenet is olyan, amit már csak fotón láthatunk. Nyári vásár ma is van, de kendős parasztasszonyok már nem nézegetik a pesti kirakatokat. Ma kifejezetten jelmeznek hatna ez az akkor szokványos viselet. A 80-as, de különösen a 90-es évekre a fővárosban egyre inkább csak a népművészeti dolgokat kínáló székely asszonyokat láthattuk így öltözve az utcán, egy idő után itt is gyanakodhattunk arra, hogy a viseletben lehet némi marketingfogás is, ami az árut teszi kelendőbbé.

Az én nagyszüleim generációjával kihalt (kihal) az a korosztály, amelynek ez (volt) a mindennapos öltözéke. Apai nagyanyám sosem ment volna ki az utcára kendő nélkül, még a házban is nagyon ritkán láttam fedetlen fővel. Nem csoda, hogy ma már alig használjuk a hajadon szót. Szingli lett belőlük. Kikopik, modorossá, régiessé válik a szó, a jelentése pedig lassan a múltba vész.

A gyerekeink már csak akkor tudják, miért hajadon a hajadon, ha elmagyarázzuk nekik, mi az, ha valakinek bekötik a fejét. Ők ezt csak a sebészeten tudják elképzelni. Már talán arra is furcsán néznek vissza, ha azt mondjuk nekik: ne menjenek ki az utcára hajadonfőtt.

Az idők változása azért ezen a képen tetten érhető. Az édességet majszoló asszony kezén ott a karóra, ami azért ekkor még messze nem volt általános. A pruszlik (mellény) annál inkább. Ez viszont manapság újra lépten-nyomon szembejön az utcán. A nőknél a gumicsizma után a pruszlik is divatba jött, ennél viszont most nagyon lényeges, hogy a mellény láthatóan sok számmal kisebb legyen. (Csak nehogy a cipőnél is ez legyen majd a trendi!)

A Képmentő-sorozatban még sohasem kaptam ilyen „korai” képet. Átlapozva a kép születésének hónapjában készült Népszabadságokat, kicsit meglepve láttam, hogy a „cipőt a cipőboltból” szövegű hirdetésnél van rosszabb. Az egyik reklám így igyekszik vásárlásra buzdítani: „Vidámabb a nyaralás vizijátékokkal!” A varázscsónak 58, vitorláshajó 19,50-120, a vízibusz 28 forint.” Arról viszont egy szó sem esik, hogy ezek hol kaphatóak.

Először örültem a nagy leletnek, aztán továbblapozgatva rájöhettem, hogy majdnem minden számban találok ilyen hirdetést. A „Kicsinyek sportja” szlogenű reklámban a Szputnyik tricikliről megtudom, hogy 280 forintba kerül, de azt már nem, hogy hol. Mai fejjel azt mondhatnánk, hogy értelmetlen pénzkidobás az ilyen hirdetés, de a kort megélt kollégáim azon csodálkoznak, hogy én min csodálkozom. Miért kellett volna odaírni? Akkor mindenki tudta: játékot a játékboltban lehet kapni, slussz. 1963-ban legalábbis. Négy-öt év múlva már nem láttam ilyen reklámokat az újságban.

A reklámok mellett mai szemmel a kereskedelmi szóhasználat is furcsának hat. A most már teljesen általános szokások a 60-as évek elejének Magyarországán még „forradalminak” számítottak, a szavainkat is éppen csak alakítgattuk rájuk. Amikor a képünk parasztasszonyai a kirakatot nézték, a Népszava újságírója arról számolt be, hogy a volt „Párizsi Áruház” helyén 1964 első félévében nyílik meg az új Divatcsarnok. Nagy újdonságként „az árusításra jellemző lesz az önkiválasztó módszer, tehát a vásárlók a szabadon elhelyezett árucikkekből tetszés szerint választhatják ki az igényüknek, ízlésüknek legmegfelelőbbet.” Más cikkekben is az önkiválasztás szót használják, a ma általános önkiszolgálás csak később vált általánossá.

Más újdonságot is terveztek a Divatcsarnokban: „A vásárlások gyorsítása érdekében egyéb javaslatok is születtek, így bizonyos cikkeket – illatszer, divatáru – előre csomagolva árusítanak majd.” A Centrum Áruházak vezérigazgatójával öt év múlva készült cikkben már a vevőfogás újabb dimenziójával találkozhatunk: „A nyloningekhez különleges mosóport adunk, az öltönyökhöz vállfát és védőhuzatot, a cipőkhöz pasztát és minden árut ízlésesen becsomagolunk.”

Így nincs min csodálkozni, hogy az elkapatott vevők hamar követelődzővé válták: 1968 decemberében egy vásárló már így méltatlankodott a Verseny Áruházban: „Itt nem tudják, hogy a fekete csizma a divat?” Pedig az igazgató, Barabás Zoltán azt mondja: „Megszoktuk, a vérünkben van, hogy a kereslet legjobb kielégítésére törekedjünk.” Az írás szerint ez a cipőosztályon nem sikerült, mert a fekete csizmán kívül a fiú és férfi bundacipőből sem talált mindenki megfelelő méretet. Ellenben „annál elégedettebbek a kötöttáruosztály látogatói: roppant változatos színű, fazonú, alapanyagú pulóverek kaphatók a legkülönbözőbb áron.”

A korabeli vezetők a lehetetlennel is megpróbálkoztak: a már idézett Centrum-vezér, dr. Tarján István azt mondta: „Szeretnénk, ha a vásárlók és az eladók között barátságos lenne a légkör.” Ma már tudjuk, hogy ez milyen nehéz feladat: 45 év nem volt elég hozzá Magyarországon. Én nem vagyok türelmetlen, már azzal is beérem, ha köszönnek, ha belépek a boltba.

nyári vásár-tóth l-kéri dániel