Azért könnyű a Macbethtel foglalkozni, mert úgyis igaza van az embernek. Még a filmes embernek is. Végre valami értékes, a néző kapkodja a fejét, ha eredeti nyelven nézi, olyan szavakat és mondatokat olvashat, amilyeneket egyetlen mai moziban sem, és közben még megpróbálhatja a skót akcentusok mögül kitalálni az eredeti szöveget is, a szinkronizált változat meg maga a színház. Az irodalom visszavág. Nincs kockázat, legfeljebb tahó közönség, amelyik nem érti meg a szépet, és nem hiszi, hogy a véres, verejtékes, mocskos, hányó, köpködő színészek önnön vérüket izzadják most a vászonra.

Ne izzadják. Tudom, nem illik ilyet mondani, de mégse izzadják. Értem, hogy Skóciában pocsék az idő, víz és sár és enyhe hószállingózás, és persze ez a nyavalyás műhó nem hajlandó elolvadni, megáll Marion Cotillard ruháján, miközben ő csak mereszti a távolba szép szemét, és könnyek között mondja a veretes sorokat: ki hitte volna, hogy annyi vér legyen az öreg emberben.

Elszabadul a filmszínészet, mindenki meg akarja mutatni, hogy mekkora császár volna a színpadon. Nyilván ez is lehetne egy érvényes Macbeth-értelmezés, csak akkor nem kellene a stábot kizavarni a Felföldre, hogy ott lovagoljanak a steppelt kabátjaikban vagy hálóingjeikben. Nem kellett volna Michael Fassbendernek ekkora játékteret biztosítani, mert nem az ő hibája, ha visszaél vele. Csak az ösztöne. Rezdülésekkel, őrült mosolyokkal, pillantásokkal akar elmesélni egész sorsokat, életeket, pillanatokat, és a végén ott tartunk, hogy már nincs is varázs, ami megtörhetne. Ott tartunk, hogy a nézőnek Kiss Manyi jut eszébe a Butaságom történetéből: Ofélia de Kaposvár, Desdemona de Szolnok. Macbeth de Művész mozi.

MACBETH - Forgalmazza a Mozinet