A múltat tönkrevágja, hiszen az újranyitott épület legendás darabjáról bizonyítja be, hogy nem volt abban semmi különös. Kölcsönötlet hazai viszonyokra alkalmazva, így aztán van benne mindaz, amit már annyira ismerünk: karszalagos nyilasok, lelkes kommunisták, Coca-Cola-mámor, lyukas zászló, miközben szól az Egmont-nyitány. Mit csináljunk? Egy történelmünk van, de ez nem ok arra, hogy újra és újra elmeséljük. Főleg ugyanúgy nem.

Ami valaha szenzáció volt, színház, és nem beszélnek, eltáncolt sorsok, elmozgott történelem, az ma teljes talány. Vannak szakemberek, akik tánccal el tudnak mondani bármit. Itt meg többé-kevésbé átlagos mozgáskultúrával bíró színművészek riszálnak, és leginkább a semmit mondják el. Leszámítva Eszenyi Enikőt, akit nyilván nem lehetett leállítani, így viszont olyan, mintha más elvi alapokkal érkezne az előadásba, nagyobb mozdulatokkal, elszántabb arcjátékkal, nem tánc, hanem pantomim, nem színház, inkább bohóctréfa, és én vagyok ma este a legnagyobb pojáca.

Nem kell eltanulni minden rosszat az elődöktől. Ahogy Várkonyi Zoltán is kibírhatatlan volt, amikor a saját filmrendezéseibe belekomponálta önmagát is, hogy aztán lejátssza a csillagokat is, és megmutassa, három perc alatt árnyékba borít itt mindenkit, úgy kibírhatatlan most Eszenyi. Ráadásul neki nem is kicsi a szerepe. Nézőként egyre inkább a háborgást érzem. Rossz a darab és rosszul van színre víve, el sem kezdődik, Tahi Tóth László téblábol a színen, mint öreg pincér, a fények még fent vannak, sokkal érdekesebb, ahogy a későn érkezők keresgélik a helyüket.

Utána meg nagyon elkezdődik a darab, egymás után bevonulnak a színésznők, és mindegyiknek egy képzelt tükör előtt le kell tenni a névjegyét, a székeket számolom, vajon hányan jöhetnek még, ha éreznék, mennyire unalmas, biztosan gyorsabban csinálnák. Aztán perceken át kell azt nézni, hogy hogyan tangóznak. Tényleg érzem a fortyogást, hát hogy jövök én ehhez. Tudom, hogy a tánc belülről nagyon más élmény, az ember azt hiszi, hogy száll, suhan, él mint a madár, olyan, végre saját közegében, magasan a színpad deszkái fölött.

Kívülről sajnos csak annyi jön le, hogy két ember cipel egy harmadikat, tegyék már le, és menjünk haza. A legtöbb patinás színház a konszenzussal dolgozik. Ti jó színészek vagytok, mi jó közönség vagyunk, ti kiteszitek a lelketeket, hogy mulattassatok, mi jegyvétellel és tapssal jelezzük, hogy köszönjük, jól szórakozunk. De nem volna szabad ezt a közmegegyezést központi elemmé emelni.

Ti eljátsszátok azt, amit húsz éve, mi meg úgy teszünk, mintha ugyanazok volnánk, akik húsz éve. Erre nosztalgiaesteket meg táncdalfesztiválos visszaemlékezéseket lehet szervezni, de élő, érdekes, valódi színházat aligha.

Össztánc, Vígszínház. A Théatre du Campagnol „A bál” című előadásának ötletéből írta: Békés Pál Imre Zoltán, koreográfiáját felújította: Bodor Johanna, Rendező: Marton László Vígszínház