Kislány, te inkább csak mosolyogj – szólt ki exponálásra kész fényképezőgépe mögül a fotós bácsi, én meg rögtön fülig vörösödtem a zavartól. Persze, persze, jutott eszembe, a széles vigyor most a legkevésbé sem indokolt, tekintve, hogy egyszerre két lötyögő metszőfogamat húzta ki pár nappal korábban az efféle beavatkozásokat minden cécó nélkül levezénylő apukám.

Nem csoda hát, hogy a lakásunkra hívott fényképész több tucat remek felvételt készített a csecsemőként még adekvát módon fogatlan, felhőtlenül kacagó kishúgomról, engem viszont hiába unszolt: a legtöbb valami bánatos grimasz volt, amit a görcsösen szorongatott mesekönyv fölött ki tudtam préselni magamból.

Nagyanyámék még Brunhuberhez jártak fényképezkedni a Baross utcába, anyámékat már a Múzeum körúti Pastéka vette le – majd retusálta bőven –, amikor talpig esküvői díszben ellátogattak a műtermébe. Ha végignézem a falat, amelyen kint lóg szépen bekeretezve a családom múltja, nemcsak a különféle nagy-, déd-és ükszülők, mindenféle bácsik és nénik történelmét tanulmányozhatom, hanem a Kárpát-medencebeli portréfényképezés bő százéves múltját is.

Brassói, kecskeméti, kolozsvári, zágrábi és kőbányai mesterek keze nyomát őrzi a falam: fotográfusokét, akik saját, kezdetben napfénnyel bevilágított műtermükben várták a legszebb ruhájukban, bodorított hajjal, pödrött bajusszal beállító felmenőimet, meg vándorfényképészekét, akik a tornácra, a muskátlik alá terelték a mérhetetlen létszámú sváb nagycsaládot, hogy a sebtiben leterített lópokróc fölött készüljön el az örök emlék.

Több generációnyi gyerek, térdzoknis, lakkcipős érik ezen a falon felnőtté. A változást műtermi képek kísérik, a ballagásin öltöny vagy matrózblúz, az esküvőin szmoking vagy fátyol keretezi a kicsit rémült arcokat.

Tanulmányozható, mikor fotózták a gyerekeket elsőáldozó-díszben, mikor mackóval és mikor játéktelefonnal. Derülhetünk a koron, midőn minden bölcsész-fiatalember úgy nézett ki, mint Szerb Antal, vagy mikor az összes nagynéni Juliette Grecóra szeretett volna hasonlítani. Vagy nézhetjük éppenséggel magunkat, pengeélesre összeszorított szájjal a röhögő kistestvér mellett.

Ez utóbbi időkben egyébként, mint mindent, a fotózást is két szinten intézte a szocialista tervgazdaság: az állami-szövetkezeti, valamint a magán-szolgáltatóiparban. A korabeli telefonkönyveket forgatva láthatjuk, hogy volt, ugye, a Fővárosi Fotó Vállalat, amely két tucat műtermében várta a fényképezkedni vágyókat, és laboratóriumai mellett két „gyorsigazolvány”-kirendeltséget is fenntartott, a Corvin, illetve a Kálvin téri áruházban. Virágzott mellette két szövetkezet, a Foto-Optika, illetve a Fény-Szöv. (Emlékeznek még az Úttörő Áruház gyerekfényképészetére vagy a Mosoly Albumára? Mindkettő az utóbbihoz tartozott, akárcsak az ünnepségek, ballagások, lagzik megörökítését vállaló „külső riportosztály”.)

Ámde úgy tűnik, ez a lefedettség messze nem volt elegendő egy olyan korban, amikor az állam egyrészt nagykanállal fogyasztotta a polgárairól készült igazolványképeket, másrészt ezen állampolgárok még nem a telefonjukkal fotóztak, hogy aztán rögvest kiposztolják a képet a Facebookra, hanem filmen örökítették meg mindazt, amit aztán fényképalbumban szerettek volna átmenteni az örökkévalóságnak.

Ezen kívánságokat elégítette ki a „maszek” fényképészek színes társadalma: Ferencz József, aki a hatvanas években még mint fényképészmester és arcképfestő hirdette magát, Lusztig Ferenc, aki a Baross téren két órán belül kész igazolványképet ígért, Szipál Márton, aki „kiváló fényképészmesterként” ajánlotta szolgálatait vagy épp Formanek Antal, aki azt íratta a neve mellé, hogy „fényképész mester és fotoriporter”.

Ami a családunkat illeti, mi történetesen Fodor Lászlóhoz jártunk a Ferenc körút 32.-be. Ő hívta elő és nagyította a képeinket, és ha igazolványfotóra volt szükség, ő terelt be minket a kicsit porszagú, keskeny üzlet mögött nyíló műterembe, ahol nyekergő zongoraszéken ülve kellett derűs tekintettel, mégis komoly arccal várni a vakuvillanást.

Sorozatunk e heti darabja amúgy 1980 januárjában készült. A szakértő szem azt is képes megállapítani, hogy jól felszerelt műteremben járunk: a vaku Multiblitz, a gép egy NDK-ból való, nagyfilmes Globica, s bár az állvány inkább afféle házi barkácsremeknek látszik, a háttérben fölsejlő kárpit arra utal, hogy a fényképész a legkülönfélébb fotók elkészítésére készen állt, hogy aztán gondosan retusálva, a kért mennyiségben sokszorosítva bocsássa őket a kuncsaft rendelkezésére.

Mondhatni, mindent tudunk tehát, csak azt nem: vajon melyik műteremben és miért készítette el ezt a riportfotót kollégánk, Bánhalmi János. Sem hasonló kép, sem a témába vágó újságcikk nem jelent meg akkortájt a Népszabadságban.

fényképész műterem-nkósa-bánhalmi