Fotó: Czimbal Gyula / MTI

Holott Gross soha nem akart provokatív lenni. A kisvasútról, amely végig ott körözött a megboldogult Dürer-terem kiállításán, mindenki tudhatta például, hogy a grafikus egyik hobbija; és csak rá kellett nézni a portréjára, hogy kitessék a mindent látó, megbocsátó derű. Mégis, a legendás hatvanas-hetvenes években a Gross-generáció nagyjai a világ, az élet drámáit rajzolták és metszették mesterművekbe, a korosztály kevésbé nagyjai meg mozgalmat, mozgalomtörténetet, publicisztikát komponáltak és sokszorosítottak. Egyszóval mindenképpen szokatlan, hogy ne mondjuk, szabályt szegő volt frígiai sapkás madarakkal, hintázó aktlányokkal, grimaszoló mellszobrokkal és fára akasztott ingaórákkal megjelenni.

Ráadásul áttekinthetetlen mennyiségben. Mert a metszeteken és a rézkarcokon olyan sűrűségben vibráltak kaján orrú napraforgók, madárfiókák és eldobott paprikajancsik, Gross olyan pazarló bőkezűséggel szórt szíveket, lampionokat és kalickás madarakat fái, kertjei és városképei közegébe, hogy látomásait csak kamaszos kajánságuk miatt röstellte volna szürreálisnak nevezni a nagyképűség. Mestergrafika az életműve, olyan különlegesség, amelyet egyformán becsültek – szerettek! – avantgárdok és konzervatívok, és amely úgy művészettörténet, hogy elevenen él.