Vakáció a könyvtárban
A hír értékét ugyanis a képen szereplők politikai szerepe, az államban elfoglalt státusza szabta meg. Ha X főelvtárs megjelent valahol, vagy fogadta Y főelvtársat, néha urat (főúrról nem lehetett szó), az már bekövetelte magát az újságba. Tehát ez a könyvtáras egy kifejezetten hangulatos lóze-kép, amely a kiárusításról, az első hóvirágról vagy egy díjnyertes szarvasmarháról, esetleg hízósertésről készült fotók között szerepelt. Ezeket a szerkesztők többnyire a távirati iroda kínálatából válogatták, de előfordulhatott – ahogy itt is –, hogy a szerkesztőség saját fotósa készítette. A képnek egyébként igen kis tekintélye volt az akkori újságban. Kis helyet foglalt el, és könnyen kiszorult, ha a szöveget súlyosabbnak találták.
Téli szünet alatt készítette 43 éve Bánhalmi kolléga a fotót, melyen az összes gyerek kabátban, sőt nagykabátban van. Úgy válogatnak, olvasgatnak a feltehetően újonnan berendezett fiókkönyvtárban. Ezzel együtt a kép is, meg a hely is otthonosnak látszik, és a gyerekek is természetesen viselkednek. Otthon vannak. A könyvtár ugyanis jó hely a gyereknek. Nem sokkal múltam hatéves, amikor a szüleimmel az Ilka utcába költöztünk. Az utca másik oldalán volt a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár 5. számú fiókja. Anyám kézen fogva átvitt, és beíratott. Feltehetően tudtam már olvasni, mert ottragadtam, és amíg a családdal laktam, állandó olvasója voltam a könyvtárnak. Gyerekkönyvtár akkoriban nem volt, de voltak gyerekpolcok, és volt a könyvtáros nénik között egy, aki inkább a gyerekekkel foglalkozott.
Aztán elég gyorsan átnőttem a felnőtt polcok közé, de a könyvtárosokkal való barátságom megmaradt. Otthon volt ez a könyvtár nekem. Pedig nem volt olyan tágas, mint a fotón szereplő – nem lehetett benne elidőzni, olvasgatni, kóstolgatni a könyveket. A könyvek akkoriban nagyon olcsók voltak: nemcsak a legendás Olcsó Könyvtár 3 forintos köteteire gondolok, de a klasszikusok kemény kötésben sem voltak drágábbak 20-30 forintnál. Arra persze kevesen gondolnak, hogy a pénz is szűkös volt, és a könyvtár volt a természetes olvasóhely. Az ismerőseink, barátaink nem nagyon gyűjtöttek nagy könyvtárakat. De az egyik osztálytársam apja híres tudós volt: az ő dolgozószobája volt az első magánkönyvtár, amelyet láttam. Arra már nem emlékszem, hogy a fia járt-e a Szabó Ervinbe. Én mindenesetre jártam, ahogy az öcsém is, és még rengetegen. Nem igaz, hogy az ötvenes-hatvanas években csak ideológiailag megszűrt, kommunista eszmeiségű könyveket tartottak. De biztos, hogy sok minden hiányzott: például nem olvashattam a könyvtárban May Károly könyveit, indiánosból James Fenimore Cooper volt helyette. Amikor washingtoni tudósító voltam, megtudtam, hogy az Utolsó mohikán szerzőjét akkor már régen nem olvasták szülőhazájában.
De voltak klasszikusok bőven: például egy százkötetes Jókai. 12 évesen elhatároztam, végigolvasom. Nem sikerült. Viszont sok ifjúsági regény született akkoriban kiváló íróktól, költőktől, akiket a rendszer „átirányított a gyerekszektorba.” Szerencsére ezeket az én lányaim is olvassák. Van hol ugyanis, ami nagyon biztató. A könyvtárhálózat túlélte a rendszerváltozásokat és rezsimváltásokat, sőt a gyerekkönyvtáraknak is egész hálózata alakult ki. Mi egy lakótelepi könyvtárba járunk, ahol igazán stabil a kínálat. A könyvtárosok kedvesek, és foglalkoznak a gyerekekkel: igazi kis kultúrcentrum ez a panelváros peremén. A gyerekrészleg a könyvtár egyharmada lehet, játszósarok is van. Amikor a lányok a közeli Szivárvány óvodába jártak, rendszeresen vitték őket a nevelők könyvtárba – így ez szinte szenvedély lett náluk. A nagyobbak számítógéphez ülhetnek, internethasználatra is van itt lehetőség.
Nem kerülhetem meg a hálózat nevének a kérdését. Egy-két éve ezt a pazar fővárosi intézményt át akarta keresztelni az aktuális, akkor még friss kurzus. Szabó Ervin, az alapító könyvtáros ugyanis szocialista volt. Elméleti szakember, szociológus és történész is egyszemélyben; hivatását illetően pedig könyvtárépítő. Valami miatt aztán meggondolta magát a hivatal. Jól tette. A név és az intézmény egybeforrt az elmúlt 66 évben. Egyike ez a kevés megmaradt és stabil, sőt javuló minőségű kulturális közintézménynek, ahol a gyerekek is otthon érezhetik magukat.
