Békés Márton: Az utolsó felkelés. Századvég, 280 oldal, 2500 forint

Nevetséges. Idegesítő. Konfúz. Anakronisztikus. Ha nyitottság nélkül, de elégséges mennyiségű előítélettel kezdjük olvasni Békés Márton kötetét, már néhány oldal elfogyasztása után rögzíthetjük az iménti tőmondatokban sorolt gyors értékelések egyikét. A konzervatív szerző tesz is azért, hogy radikális technológiabírálatának kritikus befogadói teszteljék a türelmüket.

Bevezető kiáltványában egyaránt elutasítja a nyegle hipszterkedést, a városok brandzónákra való töredezését, a technológiai eszközök túlhasználását, valamint az erőszak mindenáron való elutasítását. Ez csupán miniválogatás a kínálatból, amely viszont egészében is csak előjáték a hovatovább apokaliptikus vízió fölfestéséhez. Békés módszeresen sorolja és – alapállásának és szándékának megfelelően – túlozza el a technológia, a fogyasztásra kondicionálás, a digitális-virtuális gyarmatosítás bűneit, érvrendszere szerint mindezek az unalom, az üresség, a kreativitástól és a kalandtól való teljes megfosztottság felé vezetnek.

És ha egy pillanatra megállunk, és a reflexszerű karikírozás helyett őszinteséggel kísérletezünk, aligha mondhatjuk, hogy nincs abban valami egészen szánalmas, amikor wifivel ellátott kávézót keresünk az idegen városban, hogy gyorsan föltöltsünk egy Instagram-képet, vagy becsekkoljunk a helyszínről. És ennek nyomán nehezen cáfolhatjuk tézisét, amely szerint képesek vagyunk veszíteni a készülékekkel szemben, azaz túlhasználni őket úgy, hogy immár inkább rögzítjük, mint megélünk momentumokat.

Igaz, a sodró gondolatmenetet olykor zavaróvá teszik, mintegy maskarába öltöztetik a modorosnak mutatkozó részek. Például az efféle képek: „Autópályák szabdalják fragmentumokra a zöld felületeket, a benzinkutak civilizációs oázisként emelkednek ki az indusztriális kizsákmányolás alá vont földek agrársivatagából.” Akadnak dühös kiszólások is szépen, mint például amikor Descartes egyetlen mondatára reagálva összegez így: íme a felvilágosodás.

Feszültséget okoz az egységbe nehezen illeszkedő „amerikai” rész, amely az Egyesült Államok szabad tereit és változatosságát veti össze például Brüsszel érzelemmentes és hideg determináltságával. Ez ebben a formában nem szemléletesebb, mintha a Pentagont hasonlítanánk az őrségi lápréthez, s épp ellentétes következtetésre jutnánk. Ám e részletek kevéssé relevánsak, mivel a lényeg az erővel és megannyi popkulturális és filmes utalással spékelve megfogalmazott dilemmák összessége, amelyet a lendületes vitairat a baloldal elé (is) küld.

Merthogy egy nap tényleg át kell majd gondolni azt: a feltartóztathatatlannak anyakönyvezett haladás, a modernizációs történetbe vetett vakhit elősegíti-e az egalitarizmust? Csökkenti-e a társadalmi egyenlőtlenségeket a technológiai hajtás? Hozzáférhetőbbé vált-e a tudás, vagy csak nőtt a digitális szakadék? Létezik-e a digitális elnyomás? Igaz-e Békés feltevése, hogy a technológiai fordulat végleg legyőzheti a spontaneitást, a kalandot?

Az utóbbi már csak azért is szorító kérdés, mert ha igen a válasz, akkor a lázadás alapvető kellékei kerülnek veszélybe, ami viszont mégiscsak a baloldali politikai cselekvés potenciáját kérdőjelezi meg. Mindehhez hozzá kell tenni, hogy Békés hatalmas irodalmi anyagból merít, s konzervatív gondolkodók mellett bőségesen idéz posztbaloldali és marxista, szituacionista és anarchista szerzőket is. Ez persze következik érveléséből, amennyiben sokszor hivatkozik például a ludditákra, akik gépeket romboltak, mert munkájuk gyilkosát látták a műszerben.

És ha merünk messzire nézni, akkor elgondolható, hogy a fejlődés következtében éppen az ember válik fölöslegessé. Ahogyan Békés provokatív példája rámutat: a Kodak 40 ezer embert foglalkoztatott, az Instagram tizenhárommal dolgozik. Erre a helyzetre rímel a Kurt Vonnegut Gépzongorájából vett idézet: „Mindig az emberrel rokonszenvezem a géppel szemben.” Arra nincs pontos válasz, hogy az állatok hol kapnak helyet ebben a viszonyban, de Békés az utolsó felkelés hírnökeinek őket tartja. Például a hódot, amely visszatér oda, ahonnan kirekesztették.

A rókát, amely visszaköltözik a városba, miután a civilizáció eredeti lakhelyére türemkedett. E példákkal nyilván keveseket győz meg arról, hogy eljött az idő a felkelésre, ám csöndben megjegyezzük, hogy mostanában jelent meg magyarul Mario Vargas Llosa A látványcivilizáció című kötete is. Nincs kizárva, hogy csak véletlen egybeesés az egész, de az is lehet, hogy van itt valami, amit legfőbb ideje lenne észrevenni. Ennek szükségességét üzeni Békés kötete. Ennél többet pedig könyv aligha tehet értünk. Minden más a már mi dolgunk.