Hiszen a magyar irodalom történeti leírásainak az az egyik legfőbb dilemmája, hogy milyen ültetési rend alapján alakítjuk ki a kánont. Vajon miféle esztétikai elvek, társadalomtörténeti szempontok és művészi értékek alapján kerülnek egymás mellé időben, térben és esztétikai fölfogásban egymástól távol eső alkotói világok?

A problémafölvetést Szirák Péter egyetemi docens, a tanácskozás egyik levezető elnöke így fogalmazta meg: a XIX. század nemzeti-klasszicista kánonja a nemzetjellem, a nemzeti eszme kibontakozásaként írta le a magyar irodalom történetét, a XX. században más elvek – a korszerűség vagy a haladás – kerültek a történetmondás középpontjába, a XXI. században azonban összetettebb a feladat. Szirák szerint vizsgálni kell az irodalmi kommunikáció médiumait, számba kell venni az irodalom és társművészetek viszonyrendszerét, a magyar irodalom külföldi fogadtatását. Kulcsár Szabó Ernő akadémikus előadásában az örök érvényű alapvetésekre mutatott rá: az irodalomtörténet-írás nem az irodalom akaratából, hanem önjáró módon születik; „a nagy mű” sohasem kurzusfüggő, elvégre a nyelvnek engedelmeskedik, nem a kurzusnak.

Az igazi irodalom fölismeri azt, ami van, s hogy ami van, az az igaz.

A számomra legizgalmasabb kérdéseket Margócsy István egyetemi docens vetette föl, aki szerint az irodalmi közvélemény és az úgynevezett irodalmi élet máig nem tudott és nem akart sem eltávolodni, sem elszakadni attól az igézettől, amelyet Toldy Ferenc százötven éves nagy célkitűzése, egy összefoglaló, nagy és egységes nemzeti irodalomtörténet megírásának lehetősége és varázsa keltett. Margócsy elsősorban nem arra hívta föl a figyelmet, hogy a mából milyen utópisztikus egy teljes és „hézagtalan” irodalomtörténet megírása, hanem arra, hogy milyen kétségbevonhatatlan ideálként lebeg Toldy előtt a folyamat egységes és „szakadatlan” volta. Az irodalomtörténeti egység e varázsos utópiája több mint száz évig érvényesnek mutatkozott, olyannyira, hogy még a klasszikus nyugati eszményképeknek is „megtalálták” a hazai analógiáját. Margócsy szerint így alakult ki nálunk – lényegében ténybeli alátámasztottság nélkül – például a magyarországi lovagi kultúra fikciója. Ez a felfogás fenntartja és igényli az „irodalmi halmaz” egységességének és folyamatosságának képzetét, holott – mondta – ma éppen arra csodálkozhatunk rá, hogy ez a „halmaz” mennyire nem volt egységes: a magyar irodalom történeti folyamára inkább jellemző a szakadozottság, mint a folytonosság.

S hogy milyen szempontok szerint íródik a legújabb magyar irodalomtörténet? Merthogy készül: Szörényi László főszerkesztésével háromkötetes munkán dolgozik az MTA Irodalomtudományi Intézete, a mű a tervek szerint 2015-re jelenik meg. Kérdésemre Angyalosi Gergely egyetemi tanár, az új irodalomtörténet egyik szerkesztője azt válaszolta: könnyebb elmondani, hogy milyen szempontok szerint nem. Mint mondta, háttérbe szorítják az ideológiai és politikai értékeket, valamint a célelvű törekvéseket, inkább pluralista esztétikai szempontrendszert tűztek ki maguk elé. Az eddigi elképzelések szerint a huszonegyedik század első évei már bekerülnek a kötetbe – Angyalosi szerint az lenne a legjobb megoldás, ha Kertész Imre Nobel-díja zárná az utolsó részt.

Az irodalmi napok kiemelkedő eseménye volt a 75 éves Buda Ferenc költő köszöntése a Kölcsey-központban, valamint az idei Alföld-díjak átadása a debreceni irodalomtörténet nevezetes színhelyén, az egykori Angol Királynő Szálloda éttermében – a mai Bakelit Sörözőben –, amely egykor Ady Endre törzshelye volt. S ha Aczél Gézával kezdtük, zárjuk is vele: az Alföld főszerkesztője köszöntőjében az irodalmi tanácskozásra utalva azt mondta: ahogy idősödik és bölcsül az ember, lassan rájön, hogy vannak olyan kérdések, amelyeket soha nem fogunk megoldani. Meg lehet-e írni a magyar irodalom történetét? Ugyan. Aczél Géza szerint akkor lesz vége a tudománynak, ha valaki egy konferencián egyszer föláll, s azt mondja: megoldottuk.