Újratöltött Paradicsom

2010-ben mutatták be Eötvös Péter Die Tragödie des Teufels (Az ördög tragédiája) című operáját Münchenben. Annak Lucifer volt a főszereplője. Tavaly októberben Bécsben volt az új változat (Paradicsom újratöltve) ősbemutatója, aminek középpontjában Lilith áll. A bécsi előadás szerepelt tegnap a Művészetek Palotája színpadán. Fáy Miklós megnézte.

„Operám nem a férfi-női egyenjogúságról szól. Sokkal inkább annak hipotézise, hogy miként alakultak volna civilizációnk társadalmi struktúrái, ha az ősanya szerepében Éva helyett Lilithre esett volna a választás."

Most ezzel mit kezdjünk? Ha Lilithre esik a választás, akit nem Ádám oldalbordájából teremtettek, akkor az opera valamilyen módon mégis az egyenjogúságról szól, nem tud másról, és ennek kapcsán a civilizáció társadalmi struktúrájáról. Nem a legegyszerűbb vagy legkézenfekvőbb operai téma, de az eszközök finomodásával és bonyolódásával ma már sok mindent ki lehet fejezni egy szimfonikus zenekarral és néhány énekessel. Meg az sem egészen biztos, hogy éppen a szerző a legjobb magyarázója saját művének.

Lehet, hogy ő az, egyébként, de nehéz követni az útján. A Művészetek Palotája „félszcenírozott” Eötvös-operát ígér, de nekem egészen szcenírozottnak tűnt a Lilith, szokatlanul jó alakú operaénekesek heverésztek a színen napozóágyakon. Balra Ádám, jobbra Éva. Előtte még nyitójelenet-variáció Az ember tragédiájából, Lucifer ha nem is némán s merőn, de áll, énekel, érzi, hogy szorul ki a tagadásból, már saját árnyékával kellene küzdenie.

Csodálatos az a biztonság, amellyel Eötvös Péter az ezredfordulós zenei nyelven beszél, még ha attól is olyan biztos a stílus, mert az ő maga, mert az ma a nemzetközi modern operazene, amit Eötvös ír, ő maga élteti, használja, fejleszti és viszi tovább a hagyományt. Ami a zenét illeti, nem hibáz, zsigereiben érzi a hallgató a rendet, a hangok helyénvalóságát. Nyilván ehhez az is kell, hogy valóban helyükön legyenek a hangok, de a Vajda Gergely vezette MR Szimfonikusok egészen rejtélyesen jók, mintha becsületbeli ügyük volna a darab.

Johannes Erath rendezését állították MűPa-pódiumra, neonbordásfal háttér előtt van a világegyetem, sivataggal, édenkerttel, világgal. Nyilván kényszerű kompromisszum, hogy a szereplők erősítéssel énekelnek, a világítás viszont ezen az estén inkább esztétika, mint színházi alkalmazott művészet, külön fénytervező van hozzá, mégis sokszor egész egyszerűen nem lehet tudni, hogy ki énekel. Az sem mindig világos, hogy mit énekel, miért énekli. A történet Madách továbbgondolása, de sehogy sem esik jól belelátni a jövőbe, nagyon közhelyesek az elrettentések, fekete özvegyek tekerik magukra a dinamitrudakat, vagy a kicsavarintott Örömódát hallgatjuk, amíg békésen a szeretetről bégetnek valami embernek látszó lények, akikről aztán kiderül, hogy pókok, skorpiók, denevérek, csípők, szúrók, szívók.

Ádám végül kimondja, hogy köszöni, nem akarja folytatni az emberiséget. Lucifernél a pont, fellélegezhetne, de kiderül, hogy Lilith is, Éva is terhes. Ádám Évát választja, Lucifer visszatér az Úrhoz, Lilith magára marad a színpadra vetülő fényben. A közönség magára marad a nézőtéri sötétségben.

Kerek történet, de nem tudom, hogy kell kapcsolódni hozzá. Nagyszerű zene, csiszolt, formált, végleges, csak nem tudok belekapaszkodni. Nincs mindenkinek hely a Paradicsomban.

 

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.