Este fél tíz körül kezdünk csak rohanásba, úgyhogy végül is lekéssük az első előzenekart: a Rosa Parks-műsorból csak az utolsó számot halljuk. Amíg átáll a második előzenekar, iszunk valamit - legalábbis szeretnénk, de körülbelül negyedórán át egyetlen csapos sem tűnik fel. A pultot támasztó amerikai előzékenyen int, álljunk a helyére, most már egészen közel a cél. Lehet, hogy önkiszolgáló a hely? Még az is megfordul: talán be kéne állni pultosnak, a jatt mellett csapolhatnánk magunknak pár ingyenkorsóval. De mire ezt végiggondoljuk, nagy nehezen csak megérkezik a személyzet. Eközben a főzenekar, a Gifts From Enola tagjai szerényen üldögélnek a merch-ös asztal mögött, hátul. Mire megkapjuk az italt, a kis pincehelyiség szinte megtelik. A mellettünk állótól megtudjuk, kinn a lépcsőig áll a sor.

A második előzenekar, a Marionette ID nevű formáció tíz körül csap a húrok közé. Az eleinte bizonytalanul kibontakozó dallamok a negyedik szám környékére felerősödnek, kiteljesednek. A banda ekkor lépi át a bizonytalanság határát, ekkorra engedik el magukat a tagok - ekkorra jönnek bele a zenélésbe. Kellemes, erősen indie-be hajló experimentális zene ez, bár az énekes hangja csiszolatlan, és az angolkiejtése sem éppen erősít az koncertélményen. A dobos viszont... Már csak miatta megérte lejönni az Á-ba: szinte fanatikus odaadással adja a ritmust. A koncert végére a mozdulatlanul álló hátsó sorokból a szolidan bólogató elsőbe küzdjük magunkat.

A színpad egyébként a szűk helyiség túlsó végében kapott helyet, ahol gyors átállások után egymást váltják a zenekarok. Mindezt, meg az új generáció aktív befelé fordulását Frank Zappa figyeli komoly arccal a háttérbe applikált molinókról. Alig öt perccel a Marionette ID eltűnése után Andrew Barnes, az énekes szerényen a mikrofonba hadarja, hogy akkor most következik a Gifts From Enola. A tömegen visszafogott hullámzás és örömujjongás fut végig, és már repülünk is a szétcsúszó, elúszó dallamokon. Végtelenül torz, egymásra építkező szólamok bontakoznak ki, amelyeket visszatérő ritmusok húznak össze valami egésszé. A lágy és nyugodt részeket néha erőteljes riffek szaggatják szét, a hangzás már-már kemény rockba fordul. Az experimentális zenére jellemző alap az összes számban fellelhető, ettől aztán nekem kicsit monotonná válik a koncert. De talán pont ettől a monotonitástól érezzük, hogy hahó, épp most hagyjuk el a földet, kifelé szárnyalunk az űrbe.

Unalomba szerencsére nem megyünk át, a Gifts From Enola mindig időben vált, nem engedi szétesni a zenét. Ez viszont nem változtat azon, hogy a koncert rövid, a tömeg pedig nehezen veszi rá magát, hogy kissé tétován mégis ráadást kérjen. Végül azért sikerül: Enoláék elnyomnak még két számot. Nemcsak hallani, látni is érdemes őket amúgy, látszik a tagokon, hogy összeszokott csapatról van szó, együtt mozdulnak, együtt léteznek a zenével. Próbálgatják a határokat, de sosem térnek el túlzottan az experimentális műfajtól. Barnes a koncert után elárulja, amit játszanak, voltaképpen „hangos rock zene, instrumentális elemekkel, amit elég nehéz ugyanúgy visszaadni minden koncerten". Hozzáfűzi: nincsenek hozzászokva a ráadásokhoz sem, hiszen Amerikában általában kis klubokban lépnek fel, ott nem divat a hosszabbítás. Alaposan meglepődtek azon is, hogy egy sima szerda estén ennyi ember verődik össze Budapesten, hogy meghallgassa őket.

Egy esetet mégis kiemel, amikor a legmerészebb húzásukról kérdezem - azt válaszolja, hogy Amerikában egyetlen egyszer kértek ráadást tőlük. Egy csoport egyetemista arra kérte őket, a koncert után hajnali háromkor adjanak egy pluszkoncertet a családi ház pincéjében. Egy ilyen ráadásnak mi is nagyon örülnénk.