51 201 lakos, írja a tábla, mi meg hamarosan szembesülünk vele, hogy 51 200, a leghíresebbet közülük megölték. Úgy hívták: Laura Palmer. Amúgy az 51 ezer nagyon soknak tűnik, ahhoz képest, hogy Twin Peaksben láthatólag mindenki ismeri egymást, és ma már tudjuk, hogy tényleg. Csak ötezret gondoltak a szerzők, de a producerek pánikoltak, hogy ha túl kicsi a város, nem fognak elegen érdeklődni élőik és halottaik iránt.

Általában is sokat pánikoltak a Twin Peaks körül, ezért is vette le viszonylag hamar az ABC a műsorról, már a második évad végén. Cserébe maradt a legenda, amit most 24 évvel később, vagy, ha tetszik, ha elfogadjuk az ottani időszámítást, 25 évvel az események után is lehet játszani.

Aki ismétel, annak megdobban szíve Angelo Badalamenti döngő szintetizátorhangjára. Aki nem ismétel, az is hallja, hogy valami jelentős dologba kezd most. Nem lehet annyira utálni a Twin Peakst, hogy ne kelljen azt is a bátor mondat mellé hozzátenni: a zenéje azért állat.

Maga a bátor mondat úgy hangzik: a világ legtúlértékeltebb sorozata. Zavaros, rejtélyeskedő, belegabalyodó. Igen, hideglelős, de könnyű hideget leletni a nézővel, ha hullafejűnek maszkírozott FBI ügynökök furcsán mosolyognak maguk elé, és állandóan a meggyes pitéről meg a kávéról beszélnek, ha folyton ez a feszült zene szól, a mozgások kimértek, és fogalmunk sincs, miért öltöznek a nyolcvanas évek legvégén játszódó történetben fiatal lányok ötvenes évekbeli stílusban.

Vagy ha van fogalmunk, az még rosszabb: mert eredetileg Marylin Monroe-ról szólt volna David Lynch filmje, de nem kapta meg a jogokat. És? Nem tudott átállni közben? Egy monomániás tébolyult tévéjét nézzük?

Bizonyos mértékig kétségtelenül. Csupa furcsa utalás, a legtöbbet észre sem vesszük, játék a nevekkel, tisztelet Hitchcocknak, meg is érdemli, mégis neki tartozik a legtöbbel a Twin Peaks, a nyomasztási trükkök legnagyobb hányadát, különös tekintettel a zenei nyomasztásra, onnét tanulta David Lynch.

És ott vannak a csodás, sehová sem vezető szálak. Először játszik együtt Richard Beymer és Russ Tamblyn. Illetve másodszor. A West Side Storyban ők voltak Tony és Riff. Van ennek jelentősége abból a szempontból, hogy ki ölte meg Laura Palmert? Nyilván nincs. A néző viszont, ha felismeri őket, elfeledett ismerősöket lát a városban. Mikor utoljára találkoztunk, nyitott bicska volt a kezetekben.

Túlértékelt? Ki által? Mert az elmúlt huszonöt évben mégis Twin Peaks-utódokat láttunk. X-aktákat, Búrát, Lostot, True Detective-et. Ilyenre változtak a sorozatok.

Már nem a történet a lényeg, hogy Columbónak sikerül-e kiderítenie a gazdagról, hogy gyilkos, hanem a világ általános állapota. Megy minden a maga útján, laposan és kedélyesen, biztonságosan és eseménytelenül, de az ablak függönyét egy félszemű nő rángatja. Aki esetleg a feleségünk.

Véletlenül benne marad a díszletező tükörképe az egyik snittben. Legközelebb már szereplő lesz belőle. Túl gyorsan nézünk föl az íróasztalunknál a számítógépből. Még látjuk a vigyorgó ördögpofát, amint eltűnik az ajtó mögött.

Luther Márton ilyen esetben a tintatartóját kapta föl, és hozzávágta a patáshoz. Mi már nem is csodálkozunk. Megtanultuk a Twin Peaksből, hogy a világ nem az, aminek látszik. Vagy, ami még rosszabb: pont az, aminek látszik.

Twin Peaks – M1