A Liliom utcai Trafó - Kortárs Művészetek Háza az egyetlen olyan fővárosi, önálló költségvetéssel rendelkező intézmény, amely projektrendszerben dolgozik. Nemcsak a neves és izgalmas külföldi társulatokat hívja meg, hanem a hazai fiatal, kísérletező művészeket is támogatja. Ennek gyümölcseként nemzetközi szinten is igen előkelő helyen jegyzik.

Ennek dacára hónapok óta bizonytalannak tűnik a Trafó jövője. Első körben arról lehetett hallani, hogy össze­vonja fenntartója, a fővárosi önkormányzat a Petőfi Csarnokkal. Mikor ettől elálltak, kiderült, a Budapesti Operettszínházzal, valamint a Műcsarnok mögötti - az új múzeumkomplexum számára kiszemelt - térrel együtt átadnák az államnak. Hogy nemzeti intézmény lesz-e a Trafó is, ha a minisztériumhoz kerül, vagy közös kategóriá­ba teszik a nem kiemelt Játékszínnel, Budapesti Kamarával és Pesti Magyar Színházzal, azt nem tudni. A Nemzeti Erőforrás Minisztériumá­tól azt a választ kaptuk ezzel kapcsolatban: még tárgyalnak a fővárossal.

Éppen ezért meglepő, hogy Szőcs Géza az LMP-s Karácsony Gergely kérdésére a parlamentben azt mondta el: a tervek szerint Bozsik Yvette és Markó Iván társulatainak adna állandó fedelet a Liliom utcai intézmény, miközben megtartaná befogadói funkcióját. Hogy miként férnének el a Trafóban, ahol összesen egy nagyszínpad és egy kicsi próbaterem van, azt nem tudni.

A kreatív tér profilváltása meglehetősen kétségbeejtette a Trafó-járó közönséget. Erre bizonyíték a több tucat bejegyzés a Facebookon, köztük jó pár külföldi tiltakozás.

A kortárs művészetek háza igazgatóját, Szabó Györgyöt Melbourne-ben értük el. Idén már harmadszor hívtak vissza az ausztrál táncplatformra, és megjelenését, valamint a budapesti kulturális életről szóló előadását annyi­ra fontosnak tartották, hogy minden költségét finanszírozta a meghívó. Szabó kérdésünkre meglehetősen szikáran jegyezte meg: több okból nem tartja szakszerűnek a minisztériumi elképzelést. Nem tudni, mi alapján választották ki ezt a két, teljesen különböző táncszínházat, hiszen a Magyar Állami Népi Együttestől Frenák Pál társulatáig bármelyik igényt tarthatna egy játszóhelyre. Azt a tévhitet is szeretné eloszlatni, miszerint a ­Trafó táncszínház lenne. Közel sem az, a táncprodukciók száma az elmúlt időszakban harminc százalék alá esett. Egyrészt azért, mert a független színházakat sokkal innovatívabbaknak tartja a táncegyütteseknél. Másrészt a kereslet is csökkent a táncelőadások iránt, miközben az intézményvezetőtől a fenntartó elvárja a minél magasabb nézőszámot. Azt is hangsúlyozza, hogy a mozgásegyütteseknek jóval több a befogadóhelyük, mint a „prózaiak­nak" - a Nemzeti Táncszínház például a budai Várban és a Művészetek Palotája fesztiválszínházában is otthon van, valamint akad jó néhány független műhely is.

Szabó, aki a nyolcvanas évek közepétől támogatta Bozsik Yvette mun­káit, úgy véli: a táncos-koreográfus profilja már nem kompatibilis a Trafóé­val. ­Abban is biztos, hogy Markó Iván annyit letett már az asztalra, hogy neki nem itt, az új kezdeményezések terében kell dolgoznia, hanem az Opera­házban, a Művészetek Palotájában vagy a Nemzeti Táncszínházban. Az ő művészete nem a Trafó hangulatához illeszkedik.

Az igazgató nem adja fel: amikor hazajön, tárgyal jelenlegi és jövőbeli fenntartójukkal. És kíváncsi arra is, ha megszűnne a kortárs művészetek házának eddigi funkciója, melyik intézmény veszi át a szerepét.

Ő maga egyébként régóta keresi Bozsikot, mert már több mint fél éve hallott erről a felvetésről, de a művész nem hívta vissza egyszer sem. Szakmabeliek szerint mindkét művész tagadja, hogy tudna a Szőcs Géza által bejelentett változásról. Megpróbáltuk megkeresni mindkettőjüket. Bozsik Yvette-et nem értük el lapzártánkig, Markó Iván pedig a napokban személyesen szeretne erre a kérdésre válaszolni.