Az érdeklődés a bécsi Kunsthistorisches Museumban akusztikai következményekkel is jár. Recseg a szőke parketta a lépések alatt. Velázquez a téma, és azt ígérik, hogy több dolgot is megmutatnak belőle, nemcsak ezeket a beteg állú, csókos szájú Habsburgokat, akik a dinasztikus érdekek miatt viselték magukon a rokonházasságok terheit. Tényleg így is van, korai képek, köztük a miénk is, az Étkezők.

Velázquez: Margit Terézia infánsnő (magyar királyné mint I. Lipót felesége)

Huszonhárom évesen festette, amikor még az emberek egy kicsit zavarták a vásznon, de poharat, edényt, ömlő vizet úgy festett, mint senki más. Aztán mégsem erről lett híres, és ezt a deformált felségeknek és fenségeknek köszönhette, akik valamiért nem bánták, hogy a képen azt látják, ami a valóság, félig lecsukódó szemhéjakat, lefittyedő ajkakat, vékony szálú, kese hajakat. És mivel a két Habsburg-udvar, a madridi és a bécsi kapcsolatban akart maradni, elküldték a képeket, ez itt a kis Margit Terézia infánsnő, reméljük, tetszik. Később majd hozzámegy I. Lipóthoz, de a történelem most elveszíti a jelentőségét. Az infánsnőt nézzük kék, zöld vagy rózsaszín ruhában, félrecsatolt hajjal, gombszemekkel néz el a fejünk fölött. Vele szemben a híres Las meninas, az udvarhölgyek.

Annyira híres, hogy oda sem adta a Prado, csak másolatot nézhetünk. Tükörben tükör, a tükörben Velázquez és Margit Terézia infánsnő a kíséretével, a tükörben lévő tükörben meg a királyi pár, IV. Fülöp és Mária Anna királyné. Mária Anna amúgy végtelenül szomorú arccal néz más képeken, az ember azt hinné, ugyanaz a baja, mint más anyának, aki elveszítette a gyerekeit, királynő vagy nem, lehetetlen ezt a bánatot letörölni az arcáról. Egy teremmel arrébb, amikor már özvegyi ruhában látható, mégis kiegyensúlyozottabbnak tűnik. Talán csak a férje idegesítette.

Habsburgok, de lehetnének normális család is, átlagos tragédiákkal és örömökkel. De Velázquez másképp látja őket. Alig-alig nyílik ki a tér, a sötét szobákba nem süt be a nap, komor, sötét képek lógnak a háttérben, fehér bőrű, halálra ítélt gyerekek néznek amulettel megrakott ruhákban, hátha távol tudják tartani a gonoszt. A spanyol ág végnapjai, az epilepsziás kis Fülöp trónörökös nem örököl semmit, előbb hal meg, mint az apja, aztán már csak két Károly jön, az örökösödési háború és a Bourbonok.

Fellélegzésnek van még egy terem, önarckép meg talán csak önarcképnek hitt képmás Rómából egy villás bajszú, bizonytalan tekintetű úrról, úgy fésüli a haját a fülére, hogy a hajból amolyan vidám kutyafül lesz. Pamphilj bíboros, hetykén félrecsapott bíborosi kalapban, körülbelül sejthető, mennyire vette komolyan a lelki vezetést a derék férfiú. Fel kellene lélegezni, de folyton a korábbi boldogtalanok kísértenek: ha a mások tragédiája ennyire ránk ül, mi lesz majd a sajátjainkkal?