Tragédia, ha a művészetre rátelepedik a politika
– Miért volt érdemes hajógyári munkásnak lennie?
– Nem arról szólt, hogy érdemes-e, hanem, hogy kellett. Tizenhat évesen – többekkel – csináltam egy nyolcmilliméteres filmszerűséget arról: cigány kubikos brigád levelet ír a „tisztelt Kádár János elvtársnak”. A stílusa gyönyörű volt, olyan, mint mikor az orosz muzsik levelet ír a cáratyuskához. Arról szólt, hogy mi, itt Magyarországon nem tudunk megélni a munkánkból, és kérjük, engedélyezze az ausztriai munkavállalást. A képen azt lehetett látni, hogy a kubikusok utaznak haza a családjukhoz, dolgoznak, zuhanyoznak, esznek, telik az életük. Vetítettem is a filmet sok helyen, ezért egy idő után világosan megmondták nekem, ebben az országban egyetemi hallgató sosem lehetek. Mivel dolgoznom kellett, elmentem a hajógyárba. Rengeteget tanultam ott, csináltam, míg bírta a hátam. A legrohadtabb az volt benne, hogy három műszakban kellett dolgozni. A kora reggelekkel mindig bajba kerültem, sokat késtem, ezért rendszerint letiltották a fizetésem felét. A hajógyárban sok mindent megértettem, például, hogy „minden ember fenség”. Mindannyian különbözőek vagyunk, mindenkinek más története és élete van. És azt is, hogy nem szabad senki felett ítélkezni.
– Milyen a Tarr Béla-i idill?
– Nincs olyan, hogy idill, nem is tudom, mi az. Mindig minden változik, tele van kétséggel, és mindennek akad kontrája is. Ha tetszik, az ember maga gondoskodik arról, hogy ne legyen nyugalmi állapot. Persze tudok örülni és szeretni dolgokat, pillanatokat, amelyek jó lenne, ha örökké tartanának. De nem tartanak.
– Mi volt a legnagyobb tévedése?
– Ami helyrehozhatatlan volt? Ha az embernek elegendő kétsége van önmagával szemben, akkor egy idő után elég ritkán téved.
– Létezik politikai költészet, színház, film?
– Sajnos minden átpolitizált. Ahogy most Berlinben mondtam, és azon kiakadtak páran: az a legnagyobb tragédia, ha a művészetre rátelepedik a politika. Akkor tudniillik megszűnik művészetnek lenni, oda az alkotó valódi szabadsága. Vannak korok, mikor persze ez elkerülhetetlen.
– Most melyik korban vagyunk?
– Foglalkozunk vele kínunkban, de nem kéne. Az emberekről kell műveket csinálni, a politikus nem érdekes. Tudja, ki volt Haydn idejében a kultuszminiszter? Nem is fogja soha. Elfelejtjük őket, a művek viszont megmutatják, miben, hogyan éltünk, reagáltunk. A hétköznapi élet van annyira gazdag, hogy arról beszéljünk.
– Ön is politizál, kultúrpolitizál.
– Ha felkérnek a kollégák, hogy legyek a filmművész szövetség elnöke, akkor tisztában kell azzal lennem, hogy az mit jelent. Pontosabban: most sem politizálok, hanem egy szakma hétszáz tagjának érdekeiről beszélek.
