A Neoplanta legelején kissé megijedek: az ügyelő figyelmezteti a zömmel idősebb szerb hölgyekből álló közönséget, szükség esetén mely kijáraton hagyhatja el a nézőteret. Hisz tudjuk, Urbán András rendező munkái helyenként sokkolóak. Majd már a nem a való világban halljuk azt, hogy 1990-ben hónapokon át a buszokkal odahordott szerbek tüntettek Újvidéken, megbuktatván a hatalmat. Mert az két évvel korábban történt. 1990 a konvertibilissé tett dinár, a még a közszolgálatban is magas fizetések miatt röpke ideig a remény éve volt. A pontosság lényeges, mert helyben vagyunk, és az effajta hibák rögtön meghökkentik a nézőt – rendben, hogy a színház torzít, de így?

A békés-boldog multikulturális város hamis mítosza Srdan Doroski

 Végel László Neoplanta, avagy az Ígéret Földje című városregényének felhasználásával készült a 95 százalékában magyar nyelvű előadás, s az eltelt egy hónap alatt a szerb kritika ovációval, és a szerb közönség is jól fogadta. Emiatt előítéletekkel ültem be, s kiderült, azok hasznosak: ahogy előre láttam, az utolsó negyedórát leszámítva a darab nem nekem szól, hanem a helyi szerbek szemébe próbálja vágni, hogy milyen hamis az Újvidékről, mint békés-boldog multikulturális városról szóló mítosz. Mert Urbán szerint itt mindig is ölték és ölik egymást a különféle etnikumok, hadseregek, velejéig brutális és hazug világ ez: élhetetlen. Még ha nem is az őshonosok, hanem az ideérkező magyar, szerb, német, orosz katonák voltak a kegyetlenebbek.

Délután még a pulzáló sétálóutcában élveztük a napfényt, a mediterrán hangulatban a kávét, s még nem tudjuk, este azt kapjuk meg, hogy ez a város kibírhatatlan – pláne egy magyarnak. Bár az alaptézissel egyeznék, szemfényvesztés a toleráns Vajdaságról, Újvidékről szóló ideológia, a konfliktusok az őshonos nemzetek, nemzetiségek közt is dúl(t). De Végel regényének legfeljebb egyik olvasata lehetne az urbáni, ami a szélsőséges, hogy mint színház provokálhasson. Ám az írót taszítja és vonzza is városa, elhagyja, majd visszatér, szeretve gyűlöli; aggódva félti a régit a jöttmentektől. Ráadásul esszéiben sokkal szofisztikáltabban fogalmazza ezt meg, mint regényében az utolsó újvidéki szerb fiákeres élettörténetén át, aki a darabban is megjelenik. Végel a premier után megjegyezte, hogy a darab talán jobb, mint a regény – azzal együtt, hogy nehéz lenne összehasonlítani. Azt hiszem, ez nem igaz. Nálam Végel esszéi, esszéregényei viszik el a babért.

Igen, az újvidéki szerbeknek a történelemhamisítás évtizedei után illő lenne szembesülni a városukban ott élt nációk szenvedéseivel. De a történelem felületes kapirgálása az (a regényben sem jól sikerült jelenet), ahogyan az orosz katonák részegen dajdajoznak, majd megerőszakolnák a helyi kommunista lányokat, de kiderül a tévedés, jöhetnek a magyar és német lányok. Ráadásul a részeg orosz katona szerepébe láthatóan minden színésznek beletörik a bicskája, mióta csak el lehet játszani magyar színpadon; itt is fárasztóak. A történelemóra folytatódik, jön a sztálinista titóizmus, s jóval jobban sikerült jelenet, amikor arról vitatkoznak az elvtársak, mi szolgálható fel egy kávéházban. Nem maradhatnak el a korszak ikonikus dalai (a Kalász, kalász, illetve szerbül a Tito elvtárs, megfogadjuk néked), de mindez arra hasonlít, amikor a történelemórán a tanár úr az új anyagot diktálja a füzetbe, a bukott diáknak viszont mindez ismerős. Mégis, mindig akad egy-két csavar, poén, különösen, amikor a vajdasági magyarokra nehezedő kommunista és szerb (el)nyomásról, a meghasonlott családokról, kerékbe tört sorsokról van szó. Amikor előtérbe kerülnek az urbáni színház meghatározó elemei (mozgás, durvaság, szadomazo, megafonnal kiabálás, a kiélezett állítások), érezhetően megújul az előadás.

A Neoplanta akkor éled fel, amikor a tanár úr az óra vége felé kifárad, és lehet kérdezni, vitatkozni. Amikor a punkosan ordítozóktól tudjuk meg, miféle hazugságok közt élnek az újvidékiek, a jelszavakat pedig szendvicsembereken olvashatjuk. Amikor a színészek az utolsó percekben már magukat alakítva beszélgetnek el arról, hogy lehet-e még egyáltalán magyarként élni Újvidéken. Ami elhangzik, egy vajdasági magyar számára közhelyes – de egy (újvidéki) szerb számára új, s ekkor bizonyosak is vagyunk abban, hogy ez a történelemóra – valójában ugyanolyan pengeélesen, mint Danilo Kis hírhedt Anatómiai leckéje – nem nekünk szól, hanem az újvidéki, a vajdasági szerbeknek.

Kérdés, mi kapunk-e majd tőlük ugyanilyen történelemleckét?

Neoplanta
Újvidéki Színház