Nem sikerült ez a bravúr a Star Treknek és az X-Men kezdetek: Farkas című képregényfilmnek sem. Úgy tűnik, a magyar ízlés nem annyira fogékony az amerikai kultuszra (még az X-men esetén csak-csak, a harmadik hétre már majdnem annyi pénzt akalapozott össze, mint Dan Brown mozija első lendületében), ám a római városnézéssel elegyített thrillerre annál inkább.

Maradjunk még egy kicsit a számoknál. Félő ugyanis, hogy Amerikában mindez fordítva lesz. Ott ugyanis jóval erősebben nyitott a konkurencia két filmje (Star Trek: 79 millió dollár. X-Men: 85 millió), mint a Da Vinci-kód előzményfilmje (mindössze 46 millió). S bár világszerte már 104 milliónál jár, azaz az amerikai bevétellel együtt már majdhogynem behozta a gyártási költséget, félő hogy elődje bravúrját (217 milla a tengerentúlon, 540 világszerte) nehezen fogja megismételni, nemhogy túlszárnyalni.

És van ebben igazságtalanság, nem is kevés. Az Angyalok és démonok ugyanis nagyságrenddel jobb film a Da Vinci-kódnál. A kijelentés értékét persze nagymértékben csökkenti, hogy annál csak jobbat lehetett készíteni, hiszen az unalomban, görcsösségben, élettelen színészi játékban (Tom Hanks talán élete legrosszabb formáját hozta akkor) már-már unikumnak számított.

Az új Langdon professzor egy fokkal hihetőbb, szimpatikusabb és keményebb karakter. A cselekmény feszesebb, a képek meggyőzőbbek és talán még némi feszültséget is siekrül itt-ott becsempészni a filmbe. Ha nem lenne Róma, és az az illúzió, hogy betekinthetünk a vatikáni szertartások kulisszatitkaiba, vagyishogy valamiféle beavatással kecsegtet, akkor simán elmerülnénk az átlag tengerében. Így viszont fölötte vagy, ha csak néhány centivel is.

Szinte minden kockán látszik, hogy Ron Howard és csapata beleadott apait és anyait. Kellőképpen felületes és csiricsáré a film ahhoz, hogy minél több szem tapadjon a vászonra. A logikai baklövésekért és kultúrblabláért pedig bőségesen kárpótol a Bernini-szobrok fenségessége, a Szent Péter templom, a Panteon vagy az Angyalvár önmagában is megálló, lélegzetelállító látványa, melyeket az operatőr, tudva, hogy az igazi főszereplőkről van szó, igyekezett is a legszebb oldalukról bemutani. Ha ez a thrillerecske egy poros amerikai kisvárosban történik, hát kijövünk a felénél, de így, vatakini szósszal leöntve és művészettörténeti habbal felverve, már fogyaszthatóbb. Egyszer legalábbis bizonyosan.

Mondanom sem kell, hogy a hét többi bemutatója labdába sem tudott rúgni a nagy svunggal érkező amrikai film mellett. Sem a Clara, sem a régimódi Utolsó látogatás, sem a kiváló dokumentumfilm, az Ember a magasban nem tudta beverekedni magát az első tízbe. Nem csoda. Talán maguk a forgalmazók sem bízhattak nagyon bennük, különben nem küldték volna eleve lehetetlen küldetésbe őket. El is véreztek szépen sorra.

Angyalok-és-démonok