Telik-múlik az első felvonás, és A walkür kétségkívül A walkür. Nem a legcsodálatosabb Wagner-értelmezés, amit életemben láttam, de ha jobban utánagondolok: majdnem. Szép, színes és meglépi azt, ami minden opera-előadásban a legfontosabb: egyáltalán nem érzem azt, hogy ennek semmi értelme nincs, hogy itt valami potrohos földönkívüliek élik a maguk életét, és valamilyen megmagyarázhatatlan okból nekünk ezt kell követni.

Sümegi Eszter Sieglinde és Andreas Hörl Hunding szerepében Máthé Zoltán / MTI

Épp ellenkezőleg. Együtt vagyunk, egy csónakban evezünk, és nem is mi evezünk, csak ők, mi csak nézzük, hogyan szeljük a vizet. M. Tóth Géza rendezése és mindaz, ami hozzátartozik, az idegesen színes nagyváros, az abban otthontalanul tipródó, szürke-fehér raszta hajú ikerpár, a szürke öltönyös, égnek fésült hajú Hunding és a két haverkutyája pont azt a különös érzést hozza el a színházba, hogy különösebb feszengés és kardforgatás nélkül is rólunk szól a történet. Ez pedig egy Wagner-opera esetében igazán annyira ritka, már ha az ember maga nem félmeztelen félisten és már elmúlt húszéves, hogy önmagában ezért nagyon megérte eljönni. Mert ez volna valahogy az átélendő: az idegenség, szembenállás, magány, és a magányban feltűnő tökéletes társ, ellenkező nemű önmagunk, aki csak arra vágyik, hogy mikor lépünk be az ajtón, illetve mikor nyújtja nekünk a palack vizet.

És ez nemcsak színház, de zene is, Halász Péter ha nem is eszelős fehér izzással vezényel, de igazán korrekt zenei alapokat szolgáltat, Sümegi Eszter most is abszolút klasszis, Kovácsházi Istvánnak néha a hangja valahogy az orrába keveredik, ami önmagában nem volna baj, ha még ritkábban nem érezné azt is az ember, hogy az orrát meg közben vattával dugták be. De a legfontosabb szó most a „néha", alapvetően jól szól és szép az orgánum, és az embernek még arra sem hagy időt az előadás, hogy megemelje a szemöldökét lelke ábrázatján. Ezek itt testvérek és szeretők, szaladjatok, és ne bánjátok, ha rossz lesz a vége, boldogok voltatok egy felvonáson át – nem elég az egy egész életre?

Még a zsöllyében is majdnem elég. De ennek a nagy otthonos boldogságnak azért vége van az első szünet után, és megkezdődik a mindennapos Wagner-gyakorlat: mi ez a marhaság. Az istenek fehérben virítanak, Wotan a tarajba fésült vattahajával az idős Tony Curtisre emlékeztet, bár Tomasz Konieczny hangerejével is érzékeltetni tudja, hogy ő itt az isten. Egy kirakatban lila dalra kel egy walkür, és Linda Watsonnak a fehér hajjal halványan mégis van némi Miss Marple beütése. Most már csak akkor otthonos az előadás, ha naponta sok órát töltünk a televízió előtt, de az új szereplők és Wotanné szerepében Németh Judit mégis nemzetközi sztárok, elfújják az elfúvandót, és nagyon ott van a színvonal az évi rendes büszkeségünk, a Müpa Wagner-napjainak közelében, tekintve, hogy ez a szereposztás ott is elképzelhető volna. Talán volt is ilyen, annyira elképzelhető.

A harmadik felvonásra azonban szétesik, ami széteshet, a walkürök Gangnam style-ban lovagolnak, és nem mondom, hogy nincs helye valami ellenpátosznak bármelyik Wagner-előadásban vagy -értelmezésben, de ahhoz nem ártana, ha a koreográfus és a rendező előbb egyeztetne, mert ez így most tehénen a walkür, és még nagyon sok van hátra az előadásból. A kozmikus összeomlás és tűzvarázs mintha már csak a kötelezőt tudná hozni, látványos vetítések illusztrálják a zenét, amely nem ér vibráló nyugvópontra, csak valahogy abbamarad. Volt rosszabb, és egyáltalán nem biztos, hogy lesz jobb. Akkor meg mit akar az ember?