Azaz hogy kinek a nevét írhatja bele a könyvbe, amit néhány reménykeltő, már-már elismerő szó kíséretében az ismeretlen olvasó eléje csúsztat. Szervezni sem kell, gondolja nagyképűen a szerző, nem kell neki megszervezni, hogy ott, az emberek, ha nem is tömött sorokban, és egyáltalán nem sorokban, de elvétve felbukkanjanak, azt neki szervezni sem kell, hogy azalatt az egy óra alatt, míg dedikál, mondjuk öt, de inkább hat olvasó, azaz tíz percenként egy ismeretlen odalépjen, könyvvel a kezében. Hogy a csoda magától megtörténik.

Tompa Andrea Reviczky Zsolt / Népszabadság

A kiadó bölcsen szendvicsbe teszi a kezdőt, azaz két ismert, most dedikáló író közé rögzít neki időpontot, sőt, egyet mellé is ültet, hogy ne legyen olyan egyedül.

Kezdetben van az egó, perzselődik a napon, arra gondol: az írásért cserébe jár a büntetés, hogy dedikálni kell. Szépen felöltözött, nem túl szépen, mert megbukni nem a legszebb ruhában kell, abban nevetséges, hát hiszen arra is van esély, ma, vagy mától, mióta ez a könyv a perzselő napvilágra jött. De azért nem nyúzott farmerban, mégiscsak ünnep ez, az ember az anyja hangját hallja folyton, hogy: „csak nem így akarsz menni? ebben a ruhában?”, mégiscsak ünnep, ott ül egyedül a napon és még napkrémet sem hozott. Leégés.

Régen sokkal jobb volt, gondolja keserűen, régen, mielőtt szerző lett volna, tényleg ünnep volt kiballagni, még otthon eldönteni, hogy most három könyvet lehet, csak hármat, annyira futja, aztán persze öt lesz, mert a kedvezmény, és a hatodik, hát azt igazán nem lehetett otthagyni. De most már kiült ide az egó, az akkora egóm, csodára várva, elismerésre. Ismeretlen szerző, ismeretlen című könyve – mire számítottál, barátom? S ha letelt az órája, a dedikáló órája, elsomfordál megsértődve, jobb most nem ismerkedni, dolgom van, más dolgom, máshol. Menekülj.

Miért nem lehetett úgy ülni, ismeretlen szerző az ismeretlen könyvvel, várva az ismeretlen olvasóra, pedig a nap sem perzselt, csak simogatott, körülszimatolt, ismeretlen szerzőt. Miért nem lehetett csak úgy kivárni az órát, az órámat, nem is várni semmit, felnézni az égre, a szabad égre. Hát mikor van nekem ennyi időm az eget szemlélni? Végre elmerültem volna benne, talán megláttam volna valamit. Nem csak magam.