Aztán mégsem.

Vagy talán többnyire nem, mert vannak ellenpéldák. Voltak. Volt. Ágai Karola olyan volt, mint akin fog a zene hatalma. Tiszta volt, szép, makulátlan. És ennek megfelelő volt a hangja is, áttetsző, de soha nem metsző, sosem éles, és valahogy mintha nem lett volna polir rajta, mindig volt valami furcsa, matt izgalma. Olyan volt, amilyennek az ember elképzeli a koloratúr szoprán énekesnőt: szőke, légies, titokzatos. Olyan volt, amilyennek látszott, az volt, aminek látszott. Csodálatosan egyanyagú asszony. Nem készült vele interjú, amelyben többet árult volna el magáról, mint a színpadon.

Ágai Karola nem csak hazai ügy volt, nem csak a legnépszerűbb operaénekesnők egyike, nem csak az, akiről legendákat meséltek, aztán vagy hisszük, vagy nem. Amikor Walter Legge halotta őt az Operában, szervezett számára egy Metropolitan meghallgatást, persze, hogy megfelelt, kint is énekelt. A hatvanas években ez még nem ment olyan egyszerűen, sem részünkről, sem részükről. Akikért megharcolt a New York-i színház, azokért érdemes is volt. Nyilván ez nem bizonyit semmit. Ami most bizonyítéknak marad, az a hagyaték, a magyarul énekelt nagy koloratúr szerepek lemezeken, és, persze, Melinda, akinek árnyékát azóta sem ugrotta át senki, ahogy elnézem a helyzetet, nem is nagyon fogja. Melinda bennünk már először mindig az ő hangján fog megszólalni.

Ágai Karolát Szerették itthon, szerették a nagyvilágban, furcsa módon a Kossuth-díjat mégis csak tavaly adták át neki, életművéért. Most tehát arról szólhatnak a hírek, hogy elhunyt Ágai Karola, Kossuth-díjas operaénekesnő.