Meghökkentő magyar kormányzati performance Berlinben
Emlékezetes, hogy a rendező akkori interjúja – amely a Der Tagesspiegel című helyi napilapban jelent meg – Magyarországon óriási vihart kavart, és egymásnak olykor ellentmondó, máskor pedig egymást direkten cáfoló nyilatkozatok láncreakcióját generálta. Idén egy rejtélyes sajtóközlemény adta meg a felütést a tévedések vígjátékához, mely a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium fejlécét viseli, és egy „ismeretlen személy” minden székre helyezett belőle egyet a magyar versenyfilm sajtótájékoztatója előtt.
A közlemény tartalma nem túl érdekes, lényegében korrektül leírja, hogy Fliegauf Bence (korábban Benedek) Csak a szél című műve megtörtént eseményeken alapul ugyan, de ennek ellenére fikcióról van szó. Ezután a közlemény szerzői részletesen kifejtik, hogy Magyarország mennyi mindent tesz a romák felzárkózásáért, valamint hogy a szélsőségesek Európa boldogabbik felén is aktívak, itt van például egy feltételezett németországi neonáci csoport. Ha ez bekerült volna a hivatalos sajtóanyagba, senki sem szól semmit, de az már feltűnést keltett, hogy amikor a Frankfurter Allgemeine Zeitung tudósítója rákérdezett a sajtóeseményen misztikus körülmények között felbukkant közleményre (azt firtatva, támogatásról vagy országmarketingről van-e szó), Mécs Mónika producer és Fliegauf Bence rendező csodálkozó arccal vallotta be, hogy fogalma sincs, miről van szó. Fliegauf ezt követően mindenesetre mindent megtett, ami a korrektség keretei között egy alkotóművésztől elvárható. Szavai szerint jó egy olyan országban élni, ahol ilyen filmek elkészülhetnek, mint a Csak a szél: ahol fel lehet dolgozni a tabukat. Hozzátette azt is, hogy ez társadalmunk nagykorúságát is bizonyítja.
Túllépve a protokollon (pláne, hogy Tarr Béla csak szombaton érkezik meg a Magyarország 2011 című, a pesti fapados filmszemlén debütált „ellenfilmjével”), érdemes beszélni a művészetről is. Jelesül, hogy Fliegauf Bence filmje igen erős alkotás. A rendező maga úgy fogalmazott, hogy fiktív elemek is vannak benne, ő semmiképp sem dokudrámának, hanem játékfilmnek tekinti – személyes művészi reflexiója ez a 2008-ban és 2009-ben történt cigánygyilkosságokra. Noha ezek az állítások némileg ellentmondanak egymásnak, a filmet látva megállapíthatjuk, hogy tulajdonképpen helytálló a definíció. A Csak a szél számos elemében dokumentarista mű, közvetlen főszereplői nem színészek, hanem igazi, hús-vér karakterek, akik magukat adják.
A cselekmény, mely egy háromtagú család egyetlen és egyben utolsó napjának krónikája, tökéletesen hitelesen adja vissza egy vidéken, szegregációban élő família mindennapjait. Az anya dolgozik, két állása is van, az egyik helyen megbecsülik, a másikon megalázzák. A kislány iskolába jár, a kettősség az ő életét is meghatározza. A fiú pedig igazi csavargó, akinek a sorsán keresztül talán a leginkább betekinthetünk az „ajtók mögé”. Fliegauf „kukucskáló” (kézi)kamerája azonban nem volna elég egy tisztességes játékfilmhez, viszont azáltal, hogy a thriller műfaji elemeit is beemeli a műbe, egészen kivételessé teszi azt. A folyamatos félelem, melyről a család tagjai nem beszélnek, minden egyes képkockában benne van – tényleg mesteri a suspense. A társadalomban gyakran hallott, illetve hangoztatott véleményeket a rendező ezúttal két rendőr szájába adta. Elképesztően jól megírt dialógusról van szó, mely tökéletesen adja vissza korunk szalonrasszizmusát.
A filmtörténet számos olyan klasszikust ismer, melynek alapjában véve nem kellene izgalmasnak vagy érdekfeszítőnek lennie, mert eleve tudjuk vagy sejtjük a mű végkimenetelét – mégis mindenki tűkön ülve nézte végig, mondjuk, A sakál napját, még akkor is, ha jól tudta, De Gaulle elnököt nem lőtte le a mesterlövész. A tragikus végkifejlet a Csak a szél esetében sem kétséges, de Fliegauf elérte, hogy az embert másfél órára odaszögezze a moziszékbe. Csupán a mű (többszöri) befejezése hagy némi kétkedést a kritikus nézőben. Mindezek fényében természetesen állíthatjuk: a magyar versenymű komoly díjesélyesnek számít Berlinben.
Az persze kiszámíthatatlan, hogy a neves brit auteur, Mike Leigh vezette zsűri hogyan gondolkozik a mezőnyről, de annyit most már biztosan kijelenthetünk, hogy például a tavalyi versennyel ellentétesen eddig nem láttunk katartikus remekművet. Viszont jó filmből van egy csokorra való, csak épp ember legyen a talpán, aki sorrendbe tudja őket állítani. A Screen International nevű szaklap válogatott nemzetközi kritikusainak szavazásán Christian Petzold Barbara című, NDK-s drámája vezet, aztán – alig lemaradva az éllovastól – az olasz Caesar Must Die produkció következik. Paolo és Vittorio Taviani műve nagyon izgalmas Julius Caesar-adaptáció. A kezdő képsorokban egy színházi előadás végét látjuk, a közönség tapsol, nagy a siker. A következő jelenet már a próbafolyamat eleje: mint kiderül, a rendezők Róma egyik legnagyobb börtönének rabjai között castingolnak. Miután kiosztották a szerepeket, indulnak a próbák, melyek alatt Shakespeare művének alapigazságairól kiderül, hogy a mai napig aktuálisak és helytállók.
Különleges mozi volt még a görög Metéora, Spiros Stathoulopoulos műve, mely olykor tradicionális játékfilmként, máskor pedig animációs moziként (megelevenedő ikonokon keresztül) mutatja be a vallás és a szexualitás közti örök dilemmát. Egy ilyen művet például elképesztően nehéz összevetni, mondjuk, a White Deer Plain című, 188 perces szuperprodukcióval, melyet a kínai Elfújta a szélként tudnánk jellemezni – nem csoda, hogy ez sok kritikus kedvence. Egészen remek kis mozi még a svájci Ursula Meier Sister című dolgozata: ebben egy kilencéves fiú (Kacey Mottet Klein esélyes a legjobb színész díjára) történetét ismerjük meg, aki alkoholista „nővérével” lakik, akiről kiderül később, hogy az anyja (a remek Léa Seydoux). A történet legmegrázóbb része, hogy a gyerek az igazi felnőtt, ő gondoskodik az élelemről és a mindennapi dolgokról – azzal, hogy síléceket lop, majd eladja őket. Lám, Svájcban sem jó szegénynek lenni.
