Tél tábornok támad
Vesszőseprő – a nyél végén fémgyűrűvel, az odaszáradt lócitrom felkaparására –, a hajlongás fáradalmaitól kímélő nyeles lapát, és ezt a felszerelést a vasból készült, kétkerekű taliga tette teljessé. Meg az egyenruha. Szó sem volt akkoriba még láthatósági mellényről, csak a seprő piros-fehér csíkozású nyele figyelmeztette az autósokat az utcán e fontos közfeladat ellátóira. A zimankó közeledtével pedig, amikor megjelent a híradásokban az arc nélküli fiktív rém – maga Tél tábornok –, szinte eltűntek.
A pesti házmesterek kezdetben homokkal, a kályhákból és a kazánokból kikerülő salakkal, hamuval próbálkoztak, de kénytelenek voltak hamar belátni, hogy ezek kiváló síkosságmentesítők ugyan, de eltömik a csatornát, összekoszolják a kapualjat, lépcsőházat, folyosót. Így hát jött a nagy klasszikus: a só. Mégpedig nagy tömegben. Míg 1960-ban még csak 8000, addig 1969-ben már 35 ezer köbméternyi „hintőanyagot” kevertek be és szórtak ki Budapest útjaira. A só fele fagypont körüli időben valóban a hó és a jég olvasztását szolgálta, a fennmaradó rész viszont a cipők orrán, talpán bevándorolt a pesti otthonokba, ahol némi száradás után kíméletlenül kiült a lábbelikre, csendben és alattomosan zabálva a bőrt. (Nem mellesleg: a főváros fái a legkevésbé sem voltak hálásak azért, amiért a budapestiek igen. Elképesztő pusztítást vitt végbe a növényzetben a kiszórt nátrium-, majd a valamivel kíméletesebb magnézium-klorid.)
A 70-es, 80-as években nem köszönthetett be úgy a november, hogy el ne hangzott volna a rádióban, később pedig – megnyugtató képsorok kíséretében – a televízióban is a jelentés: a főváros felkészült a télre. Ilyenkor elképesztő magasságú sóhegyeket és a képen látható, a célnak megfelelően átalakított teherkocsikat mutattak, amelyek nyaranta locsolóautóként, útseprőgépként, szállító járműként szolgáltak, de a télre készülve kotrólapátokkal, hóekékkel, hómarókkal szerelték fel őket. Megint pár évvel később jött divatba, hogy maga a főpolgármester ült valamelyik új kotrógép- vagy locsolókocsi-típus volánja mögé, tett vele az operatőrök kedvéért pár métert, majd nyilatkozott: jöhet itt bármilyen tél, járható lesz a város. Ha másért nem, hát azért, mert a rádió ilyenkor óránként mondja be, hol és mennyiért várják rendkívüli hómunkások jelentkezését. 1977-ben, amikor Bánhalmi János fotója készült, éjszakára 190, nappalra 150 forint járt nekik, mégsem akadt elég jelentkező. (Idén februárban nettó 3550 forint volt a nappali és 3750 az éjszakai bér.)
Üzenem a hóhelyzet budapesti felelőseinek: ne aggódjanak. Az idén még válogathatnak is, kikkel akarnak havat lapátoltatni: állástalan diplomásokkal, érettségizett vagy tanulatlan pályakezdő fiatalokkal, a cég felszámolása miatt állását vesztett hentessel, a kórház csődje után utcára került beteggel, sztrájk szervezésén kapott BKV-sal, kisdobos múltja miatt kirúgott orosznyelv-tanárral, vagy idő előtt nyugdíjazott bíróval. Szóval, kedves olvasók, ne aggódjanak. A kormány önökért dolgozik. A hónak annyi lesz.
