Az a leggyakoribb tévedés a televíziós tehetségkutató műsorokkal kapcsolatban, hogy ezek valóban tehetségkutatók volnának. Természetesen nem azok, és ezen még felháborodni sem érdemes. A tehetség kutatása sajnos roppant unalmas dolog, fölvesznek valakit a sportklubba, Színművészeti Egyetemre, a balettintézetbe, Zeneakadémiára, és még mindig nem tudják róla, vajon elég tehetséges-e. Akit az ilyesmi érdekel, üljön be az ottani tanórákra, és figyelje, mire jutnak.

Ezzel szemben a Kismenők és társaik televíziós műsorok, amelyekben a kutatómunkát a szerkesztők végzik, sok-sok unalmas órán és nagyon kevés felvillanyozó percben keresik az önkéntes lelkeseket, meghallják őket presszóban, mesélnek róluk a rokonok, ismerősök. Amit ezek alapján a néző kap, az a tévéműsor. Az igazságba pácoltan, valósággal fűszerezve, de mégis  díszletek között, műsorvezetőkkel, zsűritagokkal, akik nem feltétlenül értenek jobban a produkció megítéléséhez, mint a néző. Jó esetben el tudják mondani, mi miért tetszik nekik, de lehet, hogy csak arcokat vágnak, leesik az álluk, kimered a szemük, és az is elég.

Rövidre fogva: jó a Kismenők. Jó, mert az országban elérhető két legjobb műsorvezetőt használja, mert menő a díszlet, mert igaziak a mosolyok, és igaziak a könnyek. Jó, mert a zsűritag balettos Apáti Bence is elbőgi magát benne, pedig nyilvánvalóan nagyon nem akarja. Egy ilyen igazi pillanat engem kárpótol Ábel Anita vicsorszerű mosolyáért, pedig abból több van. Jó a műsor, mert nem csak megdicséri, de meg is kínozza a gyerekeket. Ez amúgy is elkerülhetetlen, nem bolondok, tudják, hogy mit jelent kiesni, ahogy tudják, hogy milyen egyest kapni, vagy milyen, amikor azt mondja a választott, hogy ne haragudj, de nem. Nincs ezzel semmi baj. A baj velünk van, vén hülyékkel,  akiknek készült a műsor. Akiknek azt súgják a fülébe: ne búsuljatok, jön majd helyettetek más. Mi meg boldogan tapsolunk.