Sűrű szövésű, megrázó képekkel dolgozó apokaliptikus vízió, annak belátása, hogy kultúránk, társadalmunk, az egész emberi civilizáció mennyire sérülékeny és kikezdhető. Elég egy kitüntetett érzékszervünk járványszerű elvesztése (lehet hogy a némasággal jobban jártunk volna), és minden kártyavárként dől össze.

Elöl Mark Ruffalo és Julianne Moore

Az Isten városával már hírnevet szerző Fernando Meirelles nem a gőgös magabiztosság, hanem az alázat útját választotta: szinte semmit nem változtatott a nyersanyagon, lapról lapra haladva forgatta le a könyvet.

Hagyta, hogy a botorkáló emberek látványa, a tejszerű, túlexponált képek egész sora, a kézikamera rángásai elég feszültséggel és esztétikummal töltsék fel ezt a kiábrándult és önváddal teljes történetet. Vagyis épp azokat a trükköket vetette be, amelyek a Fehér vakságnak is hívott járvány megkövetel, kicsit rosszmájúan fogalmazva: azokat, amely legtöbbünknek eszébe jutna a regény elolvasása után. Szerencséje azonban, hogy most ez is elég, a fordulatos cselekmény ennél több költőiséget amúgy sem venne fel.

Meirelles rutinja pedig perdöntő: pontosan tudja, milyen hatást vált ki egy minden alapfunkcióját elvesztő metropolis (elhagyott, széttört autók, néptelen, szemetes felüljárók) reménytelenségében felhangzó Chopin-részlet, és azt is, hogy mindezt oldani kell az erkélyen fürdőző nők önfeledtségével, akik az esőben mossák tisztára minden bűnüket.

Két mozi jó szívvel ajánlható, ez nem rossz arány. A brazil fenegyerek, Fernando Meireles hozott egy remek adaptációt és a brit romantikus humor nagymenői is újra itt vannak

A Vakság voltaképpen hibátlan film. Hátránya csupán anynyi, mint minden más adaptációnak: a szegényesebbnek tűnő szó néha erőteljesebb víziót képes nyújtani, mint a mindezt szolgahűséggel leutánzó kép. Az elsőt az olvasó aktív jelenléte segíti, utóbbit a néző passzív befogadása hátráltatja. Kivételes elképzelés kell ahhoz, hogy a hátrányt valaki is behozza: az olvasó fantáziáját legyűrje és a maga oldalára állítsa.

Meirelles filmje erre nem képes, olyan engedményeket is tesz, amelyeket nem volna szabad. A kutya jelenléte a könyvben például pluszszínt hoz, a vásznon viszont mindig gyanús marad. Hollywood lomha árnyékát vetíti előre. Néhány mondat a regényben fontos következtetésként hat, narrációban a legvéresebb közhely (a vakság hozta el igazi látásunkat).

És még a színészek. Saramagó zsenialitása, hogy a hős szerepét egy nőre bízza, aki fokról fokra, megaláztatásról megaláztatásra válik egyre erősebbé úgy, hogy pillanatig sem titkolja el gyengeségét. Egy férfi erre nem lenne képes. Julianne Moore profizmussal ugyan, de némi indiszponáltsággal hozza a szerepét. Végig az az ember érzése, hogy kicsit eltéved, nem a megfelelő forgatáson jár.

Danny Glover pöszesége egyre fárasztóbb, az egyetlen meglepetés Mark Ruffalo, akinek bejáratottan szenvedő, önmarcangoló arca most valóban a helyére kerül. A Vakság ugyanakkor kivételesen az a mozi, ahol sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak a statiszták, a kisebb szereplők arca, az egymás vállát megfogó, csetlő-botló karavánoké. A csordaélet szélére került embereké. És a városé, amely már egy barlangnál is rosszabb. Alig ad menedéket, csak a bűze lesz napról napra elviselhetetlenebb.

Vakság - Forgalmazza a Budapest Film