A szünetben el kellett magyarázni a hetvenöt esztendős legendának, hogy miféle malőr esett meg este nyolc óra tájban Budapesten, és nem sokan cseréltek volna a konferansziéként inkább hányavetinek, mint stílusosnak tetsző Ókovács Szilveszter főigazgatóval, aki az öltözőben megpróbálta megértetni a Maestróval, hogy öööö... ez a szörnyű helyzet, és ha kérhetnénk ööö... a produkció megismétlését...

A közönség persze jól járt, bár tátott szájjal hallgatta a különös históriát, amelyről a direktornak muszáj volt beszámolnia, hiszen minek is dalolná mindkét részben ugyanazt az áriát az előadás díszvendége. Ám a baklövés elsikkadt, elvégre a műfaj óriása duplázott, már azon túl, hogy énekelt Giuseppe Verdi Macbethjéből is, majd az estét a nagyvilágon a legtöbbször játszott és legjobban ismert mexikói slágerszámmal, a Besame muchóval zárta. (A lebilincselő művész még csak nyolcesztendős kisgyerek volt, amikor szülei Spanyolországból Mexikóba emigráltak, ahol a tinédzser Plácido vokált énekelt egy rock and roll-banda mögött.) Ahogyan mondani szokás, a végén tényleg szétesett a ház, az emberek vagy tíz percig felállva tapsolták a világhírességet, aki a torok és szív tekintetében egyaránt nagynak mutatkozott.

Jóságát talán csak Szegedi Csaba szenvedte meg, aki kénytelen volt a Domingo-repeta után domborítani, s bár a helyhez, a Bánk bánhoz és a sztártenoros szereposztáshoz méltó teljesítményt nyújtott, úgy járt, mint az a színész, akinek Latinovits Zoltán után kellett Szindbádot vagy ­Jean Gabin után Jean Valjeant alakítania. Amúgy a többiek is a bálvány árnyékában maradtak, pedig Rálik Szilvia vagy Szemere Zita ugyancsak elismerést érdemlően telepítette az Andrássy úti falak közé az olasz, illetve a francia operát.

A középpontban egyébként is a zene állt. Mi más állt volna az Operaházban? – kérdezheti az olvasó ironikusan, ám itt arra utalunk, hogy nem a részvétel volt a fontos, hanem a zene. Domingo miatt alakult át bálból estéllyé az összejövetel, hogy minél többen hallhassák a legkevésbé sem halványuló csillagot, és tényleg: operabarátok sokasága is megváltotta a jegyet. Ők persze nem a legdrágább belépőkből választottak, ám az olcsók sem voltak nagyon olcsók.
Viszont a különleges színvonalú előadás nyomán áradt a jókedv. Akár a muzsika.