– Rosszul aludtam. Hajnali négy körül kimásztam az ágyból, odaálltam az ablakhoz. Néztem a várost, a hidak szürkén csillogtak a ködben. Elkezdtem figyelni a Dunát, alig néhány méterre volt tőlem. Egyre furcsábban éreztem magam, mintha szédülnék, mintha engem is húzna, sodorna magával a víz.

Belekapaszkodtam egy székbe, és hátraléptem. A homlokom tiszta verejték volt. Akkor jöttem rá, hogy eddig fogalmam sem volt, miről is szól a Kék Duna keringő. Ide kellett jönnöm, látnom kellett a folyót, hogy megértsem a zenét, amely róla szól – mondja Kobajasi Kenicsiró, majd megigazítja maga alatt a zongoraszéket.

A magyar kultúra követe március 14-i koncertje előtt Móricz Simon / Népszabadság

Kobajasi 1974-ben jött először Magyarországra. Ferihegyen taxiba ült, és a Kőbánya-Kispest, Üllői út, Tanács körút útvonalon megérkezett a szállodájába. Az útról leginkább a romos bérházakra emlékszik és arra, hogy még abban is kételkedett, vajon egy ilyen háború sújtotta övezetben egyáltalán lehet-e karmesterversenyt rendezni. Aztán hajnalban meglátta a Dunát, és mindent megértett.

Diákévei olyan időszakként maradtak meg benne, amikor nem volt fontos, hogy melyik zeneszerző hol született. Bár még most is úgy véli, hogy Csajkovszkijnál, Beethovennél vagy Bartóknál lényegtelen, melyik városból vagy országból származnak, Kodálynál egy pillanatra elgondolkozik.

A Galántai táncok kapcsán elmeséli, hogy különleges a kapcsolata a művel. Japán lélekkel ugyanis jobban el tud távolodni tőle, mint egy európai karmester, és épp ezáltal válik képessé arra, hogy egy igazi magyar előadást hozzon létre belőle.

A két huszadik századi magyar zeneszerző közül azonban mégis Bartók áll hozzá közelebb. Példaként a Concertót hozza. Bartók 1943-ban, már Amerikában írta a művet, életének egy rendkívül zaklatott periódusában. A honvággyal, az anyagi problémákkal és a leukémiával egyszerre kellett megküzdenie, amikor betegágyánál felkereste Szergej Kuszevickij, a Bostoni Filharmonikusok vezetője, és felkérte egy utolsó nagy mű megírására.

Bartók minden erejét összeszedve mindössze másfél hónap alatt be is fejezte a Concertót. Két év múlva, 1945-ben meghalt. Kobajasinak ez a zene olyan, mintha Bartók búcsúlevelét olvasná. Földön és életen túli zene, amellyel a szerző üzenni próbál az élőknek.

A Kobakennek becézett művész az után futott be nemzetközi karriert, hogy megnyerte a karmesterversenyt, melyet a Magyar Televízió szervezett. Magyarország mindig fontos maradt számára.

Jelenleg a Japán Filharmonikusok vezető karmestere, és hosszú idő után koncertezett újra Magyarországon. A Zeneakadémián Mahler II. szimfóniájának c-moll Feltámadását vezényelte. Mahlerről is mondja, mint Bartókról a Concerto kapcsán: olyan zene, amely a földi életen túli szépséget és érzéseket közvetít a hallgató felé. Itt szemérmesen lesüti a szemét, a cipőjét nézi, majd hosszú csend után felnéz, és elnézést kér.

Úgy érzi, Mahler művéről még beszélni is bűn, mert sem a japán, sem a magyar nyelv szavai nem elég kifejezőek ahhoz, hogy le tudják írni ezeket az érzéseket. De ha mégis arra kényszerítik, hogy valamit mondjon a Feltámadásról, akkor a legalkalmasabb szó az időtlenség.