A cseh irodalommal valahogy nem lehet versenyezni. Mármint úgy értem, a többi kelet-európainak.Hiszen melyik olvasó ember polcán ne sorakozna egy-egy Hrabal, még cseh Kundera, Skvorecky Topol vagy Klíma? Kinek ne lett volna revelációs értékű olvasmány a Szigorúan ellenőrzött vonatok, a Gyávák vagy a Tréfa? Talán csak a lengyeleknek van hasonló respektjük, de ők is mintha maradnának le kissé. A románoknak, szerbeknek igazából esélyük se nagyon volt. Magyar fejben, ami cseh, az már eleve jó és vicces, utcahossznyi bizalommal indul.

És erre most is szükség van, mert egy újabb nagy nevet kellene, ha nem is megtanulni, hiszen Jirí Weil már ’59-ben meghalt, de a helyére tenni a megfelelő polcon. Hiszen ő a XX. századi cseh irodalom egyik legnagyobb alakja, írja róla Vörös István az utószóban, és neki tényleg elhihetjük. Már ha a regénynek magának, nem hinnénk el. Pedig mennyire hihető. Így igazából már csak az a kissé nyugtalanító kérdés marad, hogy miként lehet, hogy csak most debütál magyarul? Hogy maradt ki a szórásból?

Némiképp választ ad erre utolsó műve, amelyen 15 évig dolgozott. Mondjuk, ez annyira nem látszik a regényen, szerény terjedelmű, stílusa világos és egyszerű, nem is mindig képes mellőzni a zsurnalizmus egyszerűségét (sokáig újságíróként dolgozott), és két fejezetet is képes majdhogynem ugyanazzal a mondattal elkezdeni (az ismétlések kisregényben még inkább zavaróak tudnak lenni). Viszont ott van a letisztultságban, a szinte elvárható cseh humorban, a szerkezetben, a csúcspontokban.

A cseh-morva protektorátus, egészen pontosan Heydrich kormányzása idején indul a történet, s részben már ismert eseményeket dolgoz fel (a kormányzó elleni merénylet), másrészt némiképp ironikusakat (hogyan dolgozhat egy prágai zsidó a Gestapo elrabolt javakat őrző raktárában?). A regény nagy erénye, hogy egyazon súllyal bír az irónia és a tragédia is, hogy mindkettő véresen komoly, ám ezt valahogy mégis képes kifordítani, nevetségessé tenni. Nem harsány humor ez, hanem gyilkos. Amilyen az egész század is volt. A kormányzó kiadja parancsba, hogy az immár német művészetet szolgáló Rudolfinum mellvédjéről azonnali hatállyal tüntessék el a zsidó Mendelssohn szobrát. Ám ahogy az lenni szokott, a parancsot végrehajtó kisemberek nem a műveltségükről híresek, így előítéleteik, vagyis az orr mérete alapján próbálják meglelni a zeneszerzőt. Csakhogy a legnagyobb orra Wagnernek van...

Valahogy ennek kapcsán érezzük, hogy ilyen szituáció csak egy cseh regényírónak juthat eszébe. S persze nem ez lesz a fő szál, ez csak ahhoz kell, hogy berántson minket a regénybe, bár az esemény mellékhatásai hosszan hullámzanak. Aztán a humor lassan elszivárog, a három történetszál hol összekapaszkodik, hol meg elengedi egymást. Talán az ide-oda sodródó Richard Reisengeré a legerősebb, ez vezet el a regény egyértelmű csúcspontjáig, a lágerbeli kivégzésig, ahol a németek a zsidókra bízzák társaik pontos és szakszerű kivégzését. (Tényleg csak zárójelben, hogy érezzük a különbséget. A kivégzést és a halálra ítéltek bátorságát – mindegyik az SS-ek szemébe vágja utolsó mondatként: Nem nyerítek meg a háborút! – végignéző cseh csendőrség önszántából felsorakozik a sír mellett, és tiszteleg a kivégzettek előtt.)

Ezt már nem is képes (nem is nagyon lehet) meghaladni a regény, és ezzel nincs is baj, hanem azzal már igen, hogy megpróbálja. A zárlat, a két kislány giccsesen bátor és szívet tépőnek szánt végzete sajnos már hiteltelennek hat. Talán csak itt lesz regényes a mű. Itt érezni az írót és nem csak a krónikást, a mesélőt. Pedig addigra a szűkszavú, majdhogynem érzelemmentes elbeszélés már réges-rég kifejtette a maga hatását, de mintha itt kívánna bepótolni valamifélét, nehogy szőrösszívűnek gondoljuk. Ránk öntené mindezt, amitől oly okosan távol maradt, s csak belőlünk csalogatta elő. Az érzést ugyanis leírni könnyű, tán még hirtelen felkelteni is, de úgy, hogy maradjon is, szorongássá, hétfői töprengéssé alakuljon, az a legnehezebb. Ezért is furcsa a (már elért) hatás erőltetése, miközben az előbbihez is kiválóan ért.

Ám az apróbb hibák ellenére is Weilnek ott van a helye a polcon a cikk elején felsoroltak között. S hogy ne csak árva hírnök legyen, így innen kérjük a kiadót, hogy ne hagyja abba az életmű fordítását. Egy fecske ugyanis nem csinál tartós tavaszt.

Jirí Weil: Mendelssohn a tetőn Park, 298 oldal, 3500 forint Fordította: V. Detre Zsuzsa